2020. szeptember 23., szerda

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Evelin nem volt lírai alkat, az ősz mégis barna kabátot viselő, alacsony, szemüveges öregúrként köszönt be hozzá minden szeptemberben. Szinte érezte, ahogy az idő öltéseit rejtő tenyér frissen hámozott körtével kínálja, majd távoli – ilyenkor mégis egészen közelinek tűnő – tájakat tár elé. 

– Nagytatám különleges teremtmény volt – jegyzi meg a negyvenes éveiben járó nő az elmúlt évtizedek felé vezető úton. – A külvilág szelíd, halk szavú, munkás emberként ismerte, akinek nem sok a beleszólása a világ alakulásába. Csak én tudtam, hogy varázserővel rendelkezik. Beteges leányka voltam, sokszor hiányoztam az iskolából. Mivel akkoriban már nyugdíjazták – és, ahogy mindig mondogatta, ,,időbirtokos lett belőle” –, a szüleim az ő gondjaira bíztak az ágyban töltött hétköznapokon. Már attól kicsit jobban éreztem magam, amikor fordult a kulcs a zárban, és nyugodt, bölcs lépteit hallottam közeledni az előszobából. Sohasem jött üres kézzel. A kertjéből almát, körtét, diót hozott, télen kompótot vagy valamilyen ízletes lekvárt. Rendszerint különféle gyógynövényekből főzött tea is volt nála, otthon készítette, és nagy, szürke termoszából töltögette nekem. Mindig a fekhelyem melletti kisszékre telepedett, és órákon át mesélt. A hangjára pillanatok alatt furcsa, kedves lények népesítették be a lakást, szitakötőszárnyú óriástündér, virgonc manósereg, udvarias táltos paripa, csupa olyan figura, amellyel egyetlen mesekönyvemben sem találkoztam. Valamennyien gyógyító erővel bírtak. A történeteiket hallgatva mindig elszenderedtem pár órára, és ébredés után már alig éreztem valamit a korábbi bágyadt, lázas állapotból. A szüleim késő délutánig dolgoztak, így nagytatám szürkületkor is ott ült az ágyam mellett, és csendben olvasgatott. A világgal tökéletes összhangban lévő jelenléte – amit már gyermekként érzékeltem, bár tudatosítani még nem voltam képes – megnyugtatott, boldogsággal töltött el, ezért szinte szerettem beteg lenni. A legjobban mégis a közös sétáinkat vártam. Hétvégenként gyakran kivitt a közeli erdőbe, és bemutatott minden különlegesebb kinézetű fának, lombok között rejtőző madárnak. Rendkívüli pedagógiai érzékkel megáldott ember volt, mindig tudta, mire irányítsa a figyelmem, hogy a mondanivalója élményszerű legyen. Bár sohasem voltam éltanuló, a természetben töltött ,,tanórák” részletei máig megmaradtak az emlékezetemben.

– Gondolom, az iskolai felkészülésben is számíthattál nagytatád segítségére – fűztem tovább a gondolatot.

– Főleg mértanból volt nagy segítségemre. A reál tárgyakkal hadilábon álltam, de ő valahogy átláthatóvá, ,,bevehetővé” tudta tenni a számomra sokáig értelmetlen alakzatok világát. Kiváló zenei hallással rendelkezett, ennek leginkább kisiskoláskoromban vettem hasznát, amikor sorról sorra tanított meg a házi feladatként kapott népdalok dallamára. Egyszer eléje álltam, és nekiszegeztem a kérdést: ,,Áruld el, tata, honnan van neked ekkora nagy zsáknyi türelmed?” Szelíden az ölébe ültetett, megsimogatta a fejem, aztán szép lassan elmesélte, hogy ő már akkoriban tanító szeretett volna lenni, amikor annyi idős volt, mint én, mivel azonban az édesapjának olyan sok gyermeke volt, mint a mesebeli szegény embernek, csak a két legnagyobb bátyja mehetett felsőbb iskolába, az ő számára nem volt járható ez az út. ,,De ne gondold, lelkem, hogy én ezt valaha is megbántam”, tette hozzá a történet végén. ,,Ha nem tanultam volna ki az asztalosmesterséget, hogy készíthettem volna az én királykisasszony unokámnak kicsi asztalt, széket?” Az a szék ugyanis, ami a betegeskedéseim idején az ágyam mellett állt, az ő keze munkája volt. Azt hiszem, ez a beszélgetés volt életem legnagyobb tanítása, ennek köszönhetem, hogy a beteljesületlen álmok nem tudtak meggátolni abban, hogy elégedett, boldog legyek. Az azonban, amire a tatám vallomása után a legjobban vágytam, még abban az évben, nem sokkal a nyári vakáció után valóra vált. Másodikot kezdtem azon az őszön, és a tanítónőmnek pár napra családi ügyben el kellett utaznia a városból. A távozása előtt szülői értekezletet hívott össze, és végigkérdezte a résztvevőket, hogy tudná-e valaki helyettesíteni. Fogalmam sincs, mennyire volt ez szabályos, de nagytatám – aki édesanyám helyett járogatott az iskolai megbeszélésekre – összeszedte minden bátorságát, és jelentkezett. Nekem, persze, semmit nem árultak el az otthoniak a ,,tataakcióból”, felnőttkoromban mesélte el anyám, mennyire izgult az édesapja a nagy nap előtt. Most is pontosan fel tudom idézni annak az októberi reggelnek a különös, boldog bizsergését, amikor nagytatám nem engedte el a kezem az iskolakapuban, hanem belépett velem az épület udvarára, onnan pedig az osztályterembe. Diákéveim legvarázslatosabb időszaka volt az a pár nap, amikor ő volt a ,,tanító bácsi”. Az osztálytársaim is hamar megkedvelték, mert igazságos és nyugodt volt, sem velem, sem mással nem kivételezett, és az utolsó közös tanóránkon mindenkit meglepett egy marék savanyú cukorkával. Majdnem négy évtized telt el azóta. Ő már rég elfoglalta megérdemelt helyét az ,,égi katedránál”, de néha úgy érzem, onnan is súg, magyaráz. Különösen ilyenkor, ősszel vélem hallani a hangot, amitől a lépteim biztosabbak, a gondolataim tisztábbak lesznek.