Őszi befőzésen a Cseh-tanyán

Néhány vásáron, kiállításon találkoztunk már a kebelei Cseh-tanya termékei megnevezéssel, illetve az ízlésesen csomagolt lekvárokkal, levekkel. Amikor meglátogattuk a családot, kiderült: marosvásárhelyiek, de csak annyira, hogy ott alszanak – munkájuk miatt idejük jó részét Kebelében töltik, főleg ilyenkor, nyár végi, ősz eleji időszakban, amikor javában folyik a gyümölcsök feldolgozása.

A Gazda utcában az első portára betérve már munkában találjuk a Cseh családot. Anna mama földbe ásott katlanban rézüstben kavargatja a nemrég felöntött áfonyát, lekvár készül belőle. Menye, Emese hol az üst mellett van, hol férjével, Jánossal dolgozik: almát darálnak a tavaly vásárolt inoxgépen, majd a masszává aprított gyümölcs levét ugyancsak inox hidralikus présen szorítják ki. Még kora reggel van, de nagy a sürgés-forgás, hiszen a termelési idény kellős közepén vannak. Az egyik kisebb épület körül építőanyagok: János szabadkozik is, de termelés céljából éppen most alakítják át az ingatlant a követelményeknek megfelelően.

 

Mindenkinek ízlett

A család tíz évvel ezelőtt kezdett el zöldséget termelni, hogy az legyen vegyszermentes, hogy tudják, mit fogyasztanak el. A termést a rokonok, ismerősök is megkóstolták, és egyre többször kértek belőle, így hamarosan felvásárlói körük alakult ki, növelni kellett a megművelt termőterületek nagyságát is – eleveníti fel a kezdeteket János. Mintegy tizenöt éve elültette az első gyülmölcsfákat, s miközben zöldségtermesztéssel foglalkoztak, a csemeték is lassan termőre fordultak. A termésből adtak el, de mivel sok volt, a pálinka mellett lekvárt is főztek belőle. Míg a fekete ribizliből lekvárt és bort kezdtek készíteni, ez utóbbi iránt egyre nagyobb lett a kereslet. János elkezdett olyan csemetéket, dugványokat ültetni, amelyek termése nemcsak tápláló, hanem egészségjavító hatású is: amikor nálunk még nem is ismerték, ő már magyarországi kutatóintézettől vásárolt törpeberkenyét. A ribizlibor a vértermelődést serkenti, az aronia a véredények falára lerakódott vérzsírt oldja fel, de a cukorbetegeknek is nagyon ajánlott. Így lassan a gyümölcsök és bogyós termésűek termesztése került előtérbe, az idén le is zárták a „zöldségtermesztés fejezetet”, hiszen két éve átálltak a lekvárok, szörpök és ribizlibor készítésére. Tavaly óta termékeik cukormentes változatban is kaphatók, csak sztéviával édesítenek, még a szilvalekvárba sem tesznek cukrot, az hétórányi főzés után megkeményedik, és a végtelenségig eláll.

 

Se szeri, se száma

A család már számon sem tudja tartani, hányféle lekvárt készítenek, az biztos, hogy meghaladták a húszat: a hagyományos gyümölcsök mellett ínyencségekkel is kísérleteznek: készítenek borlekvárt (ribizliborból), ibolyalekvárt, a húsok mellé csípőspaprika-lekvárt, legújabb termékük a sima és epres rebarbaralekvár – mindegyiket nagyon keresik a vásárlók. A szörpkészítést almával kezdték: János számos hagyományos, tájjelegű és ellenálló fajtát ültetett, ő gondozza őket, végzi az oltást, szemzést is. A legfinomabb a pónyikalma leve, de sok más gyümölcsből is készítenek levet, egy részét ők maguk termesztik, egy részét felvásárolják.

 

Kebelétől Amerikáig

A család nem ér rá piacokon árulni, hisz mindkettőjüknek munkahelye is van: Emese könyvelő, János fémforgácsolást, autóvillamosságot, gipszkartonozást-szobafestést tanult, és a szakmában dolgozik, de képzéseken elsajátította a gazdasági tejtermelés és a kertészkedés fortélyait is. Inkább a világháló és a közösségi oldalak lehetőségeit használta ki termékei népszerűsítésére, és akkora felvásárlói körük alakult ki, hogy nem győzik kielégíteni a termékigényt, és nem ők keresik a vásárlót, hanem a vásárló keresi meg őket. Mivel őstermelőként foglalkoznak a lekvár- és borkészítéssel, csak fesztiválokon és vásárokon jelennek meg: a marosvásárhelyi őszi vásáron, Nyárádszeredában, Segesváron, Mikházán is megfordultak, évente négyszer elutaznak Budapestre is székely vásárokra, fesztiválokra. A felvásárlók zöme nem marosvásárhelyi, hanem bukaresti, és ugyanilyen sok magyarországi is keresi termékeiket: vagy ismerősök révén vásárolnak a családtól, vagy átutazóban személyesen betérnek szemlélődni is, de a család ki is szállít rendelésre még akár Magyarországra is, sőt már az amerikai kontinensre is eljutott a kebelei termék. Kiállítottak már a Hungexpón és Szatymazon, kétszer voltak Szlovákiában is nemzetközi versenyeken. Tavaly a ribizlibor ezüstérmet nyert, idén viszont már kilenc díjat hoztak haza, ebből kettő nagyarany. Már nemcsak a vásárlók, hanem a szakma is értékeli a munkájukat – mondja büszkén János, hiszen 460 lekvár közül az övéké nagyaranyat szerzett.

 

Megfelelni az elvárásoknak

Őstermelőként is meg kell felelni a hatósági elvárásoknak, ezért mosodával és raktárral ellátott konyhát alakítanak ki az udvaron, ahol a lekvárt főzik majd, míg a bortartályoknak más helyiséget rendeznek be: öt ajtót követel a hatóság, ahol bementél, ott nem jöhetsz ki. A piacokon is ellenőrzik őket, szigorúan fel kell legyen tünteve a címkén a szavatosság, az összetevők, kell árcímke, őstermelői igazolvány, de a család a közegészségügyi és élelmiszer-biztonsági hatóságnál is bevizsgáltatja a termékeit. Vannak még termőterületeik, növelhetnék a termelést, de úgy vélik, a minőség és nem a mennyiség lényeges, így egyelőre maradnak a háromhektáros terület művelésével. A bevételt visszafordítják beruházásra, tavaly mintegy kétezer euróért vásároltak darálót és prést, idén is ugyanennyit fektettek eszközökbe. 

A család úgy érzi, termelői tevékenységükben a legnagyobb akadály ma a bürokrácia, míg a legnagyobb sikernek azt tartja, hogy Szlovákiában lekvárral nagyaranyat, borral ezüstérmet szereztek, viszont sikerélmény számukra minden vásárlói visszajelzés is, ami azt bizonyítja, ízletes volt a termék, és még szívesen vásárolnának belőle.