Őrzők érintése

Feltámadni biztosan egészen egyszerű – írtam egykor, egy évekkel ezelőtti nagyhéten. A nyitját azóta sem találtuk meg. Igaz, nem is kerestük. Ki lenne az, aki a feltámadás módjait keresi? És miért tenné? Hiszen lehetetlen.

Kedei Zoltán alkotása

Feltámadni biztosan egészen egyszerű – írtam egykor, egy évekkel ezelőtti nagyhéten. A nyitját azóta sem találtuk meg. Igaz, nem is kerestük. Ki lenne az, aki a feltámadás módjait keresi? És miért tenné? Hiszen lehetetlen. Milyen lenne az a feltámadás? Visszaszületünk ebbe az áttetsző teremtményektől elhagyott világba? Újra látjuk azokat, akikkel felnevelkedtünk, megismerjük őket, és minden megy tovább, mintha nem történt volna semmi? Avagy egy korábbi létszakaszba, gyerekkori gyümölcsösök és kertek napfény sütötte fái közé toppanunk, ahol bojtos sapkában keressük a nyuszi fészkét és misztikumba sápadó ajándékait? Jó eséllyel arra, hogy még egyszer láthassuk mindazokat, akik halk szavakban elköltöztek innen? Avagy létciklusokban, menetrendszerűen érkezik a feltámadás, mint az egyiptomiaknál, tibetieknél? És kapunk egy lehetőséget jobbítani, belemélyülni a metafizikába, hogy elérjünk egyszer az örök csillagig, ahol olyan sokan várnak ránk?

Tudni nem lehet. És sokak szerint nem is érdemes. Anyagiakba és materializmusba fásult világunk szerint mindez dekadens, értelmetlen és gondolkodásra sem méltó. Mégis, a tél végetértével ősi ösztönök tapogatóznak a kollektív tudatalattiban, a tavasz az újjászületés be nem vallott szinonimája lesz. Miért? Miért az ünnepkörök, miért a tavaszvárók, miért érezzük úgy, hogy fagyott világok után újra megelevenedünk? Hisz az újjászületés – minden bizonnyal hülyeség. Pedig vannak kulcsok, amelyek a hozzá vezető kapukat nyitják. Évezredes, rozsdás zárak nyikordulnak ilyenkor, elfeledett szobák mélyére vezető folyosók visszhangoznak csendes lépteket. De ezek az utak a fizika számára járhatatlanok. És mindazok számára, akik a csupán kézzelfoghatóban hisznek – járhatatlanok. Mindazok számára, akik a megsemmisülésben hisznek (és nem nirvánai módon) – járhatatlanok. De léteznek, létezniük kell, hiszen nélkülük nincs értelme a világnak. Nincs értelme az erőltetett fejlődésfanatizmus helyett titokban működő körforgásnak, amely csak lassan őrölő mókuskerék lenne úgy. Nincs értelme annak a mágikus pillanatnak, amikor ebbe a dimenzióba csöppenünk és annak sem, amikor továbbutazunk innen. Csak egy színeiben varázslatos, lényegében szürke bolygón élnénk anélkül, hogy tudnánk, mit keresünk itt. Amúgy sem tudjuk. És tudni nem is fogjuk soha. A bizonyság nem az elmében keresendő. Az ész zseniális teremtőre valló struktúrája itt csődöt mond, és itt mond csődöt egyedül. Az észnek bizonyíték szükségeltetik, és ez a bizonyíték máshol található. A feltámadást el lehet fogadni. Ajándék. És érezni is lehet. Érezni a kipattanó tavaszban, érezni a belső csatornákon, érezni, mint amikor valaki, valami vigyáz reánk. Az őrzők lépte hallható a legmélyebb folyosókon, akkor, amikor egy pillanatig biztosak vagyunk benne – még találkozunk. Mert amit érezni lehet, az létezik. Empirikus logika kell hozzá csupán. És mint minden, ami oly összetett – tulajdonképpen egészen egyszerű.