Orvostanhallgatóként Indonéziában

Huszonöt évvel ezelőtt megnyílt a világ, a hazai egyetemek hallgatói külföldi intézményekben tanulhatnak, cserediákként betekintést nyerhetnek neves egyetemek életébe. Ezzel tapasztalatot szereznek, de az itteni egyetemek hírét is magukkal viszik. Tóth Tamás, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem hallgatója cserediákként több mint egy hónapot töltött Indonéziában. Az általa megélt események, az ottani orvoslás, a gyógyítási és életfeltételek tanulságosak lehetnek fiataloknak, idősebbeknek egyaránt. Olyan tapasztalatok, életérzések, amelyek a világhálót böngészve nem lehetnek olyan hatásosak, mint élőben, ott a sűrűjében. 

– Harmadév után jutottál ki Indonéziába. Hogyan kerültél éppen oda?

– Indonézia mindig vonzott, ha csak róla beszélek, feltöltődöm. Van egy mentorom, egy gyereksebész szakorvos, dr. Prisca Radu-Alexandru, akit emberként és orvosként is fantasztikusnak tartok. Másodéves voltam, amikor felkarolt. Tőle kaptam az ötletet, jó lenne körülnézni, máshol hogyan tanulnak az orvostanhallgatók. Minél szélesebb a látókörünk, annál sok-oldalúbbak leszünk. Jött a harmadéves szesszió, és felbukkant egy pályázati hirdetés a román diákszövetségnél. Egy hónapi tanulmányutat hirdettek meg, választani lehetett Indonézia, Törökország, Egyiptom, Oroszország, Mexikó vagy Brazília között. Indonéziát választottam.

– Indonézia több mint tizenegyezer kilométerre van Erdélytől, maga az út is kaland és kihívás lehet.

– Tavaly július 15-én indultam Budapestről, Dohában, Katar fővárosában leszálltunk, ott nyolc órát kellett várakozni. Itt mesébe illő kalandom volt. Megismerkedtem egy ausztrál haditengerésszel. Éppen hazafele tartott. Tőle kérdeztem meg, mit kell tennem a csomagokkal. Ezen nem kell mosolyogni, hiszen Budapesten felszálláskor már úgy éreztem magam, mint aki eltévedt a nagyvilágban. Az első kérdést angolul tettem fel. Erre megkérdezte, magyar vagy? Bemutatkoztunk, s attól kezdve magyarul beszéltünk. S mivel várnunk kellett a repülőkre, így egymás mellett maradtunk. Ahogy bekapcsoltam a telefonom, kaptam egy sms-t a román nagykövetségtől, vigyázzak, ne fogadjak el senkitől semmit, ne vigyázzak senkinek a csomagjára, mert ha drogot találnak nálam, az halálbüntetéssel jár. Amikor elolvastam, tudatosult bennem, hogy egy idegennel nagyon hamar közeli viszonyba kerültem. Mégis arra gondoltam, magyar magyarnak csak nem árthat ekkorát. Leültünk, ő elment, körülnézett a repülőtéren, de a csomagját ott hagyta. Rögtön az üzenet jutott eszembe, hogy ez nem volt a legjobb ötlet. Arrébb ültem, ha történik valami, ne én legyek, akihez tartozik a csomag. Attól féltem, nem jön vissza érte... De visszajött, s együtt mentünk el vacsorázni. Az első négy napot Kuala Lumpurban töltöttem. Sajnos, a ramadán végére értünk oda, ami azt jelenti, hogy sem az üzletek, sem a turisztikai látványosságok nem voltak nyitva. A Petronas-ikertornyokat azért megnéztük. Csodálatos látvány volt.

Yogyakarta 

– Indonézia melyik részén voltál? Milyen körülmények fogadtak ott?

– Megérkeztem Indonéziába, a világ negyedik legnépesebb országába. Úti célom a Jáva szigetén található Yogyakarta volt, annak is egyik nagyon szegényes külvárosa. A diákszállón egy muzulmán néni fogadott, ugyanis az ország 90 százaléka muszlim. Leültetett, beszélgetett, indonézül mesélt. Nem értettem semmit. Aztán később a Google-fordító segítségével kommunikáltunk. Elsőként megmutatta a fürdőt. Nem vagyok kényes, elfogadok minden körülményt, de ez nagyon meglepett! Egy cseber volt benn s egy kisebb kancsó, amivel a vizet merhettem. Azzal zuhanyoztam, s azzal öblítettem a vécét. Vezetékes víz nem volt. Ilyen körülményeket otthon el sem tudtam volna képzelni! A szobámban egy matrac és egy szekrény volt, a kettő között alig fértem. Kamraméretet kell elképzelni. Ablakom sem volt. A falak penészesek. Szellőzés semmi. Aztán átköltöztem egy másik szobába, az ágyban matrac sem volt, csak egy paplan, amit kartonnal burkoltak. Ezen aludtam. Egy hét múlva észrevettem, hogy szobatársam is van. Lizi, egy gyík. Aztán megjelent a családja is. Amikor már 5-6 gyík gyűlt a szobámba, akkor kirohantam. Érdekes, az indonéziaiakat nem zavarták ezek a körülmények, így is boldogság áradt belőlük, és mosolyogtak. 

Három óra alatt 50 beteget vizsgáltak meg

– Hová osztottak be gyakorlatra? 

– Yogyakarta sürgősségi kórházába, az egyetemtől 15 kilométerre. Felkészültem a bemutatkozásra, de nem tudtam elmondani, mert az orvos megelőzött, azt kérdezte: milyen telefonokat használnak Romániában? Meglepődtem. Elmondtam. Ezután megkért, a táblagépén mutassam meg Marosvásárhelyt. Nagyon tetszett neki. Ezután ő mutatkozott be. Általános sebész, gyereksebész, ortopéd orvos és nőgyógyász – egy személyben. Azt gondoltam, rosszul értem. Érdeklődtem, a csapatot mikor ismerhetem meg. De ő volt a csapat! Aztán kiderült, hogy mégis van még ortopéd orvos és nőgyógyász is. De ő volt az idősebb, ő tudott mindent, tőle kértek tanácsot. Úgy szervezték meg, hogy egy nap poliklinikai rendelést, egy nap pedig műtéti programot ütemeztek be. Úgy kell elképzelni, hogy a járóbeteg-rendelőben három óra alatt 50 beteget vizsgáltak meg. Sokszor már a fejemet kapkodtam. A műtéti program úgy zajlott, hogy az orvos reggel megkezdte, s amíg bírta, műtött. Amikor az egyik kolléga megbetegedett, a műtőorvos műtétek után átment a járóbeteg-rendelőbe, s megvizsgálta az összes beteget. Önzetlenül segítik egymást. 

– Az európaiak egyfajta gyógyításhoz szoktak. Itt az orvos többnyire korszerű orvosi felszerelések, műszerek – CT, MR – segítségével dolgozik. Ott hogyan történik ez?

– Aki kizárólag ilyen technikára vágyik, megnézhetné, mi van Indonéziában, hogyan gyógyítanak ott. Az ortopédián kezdtem, ott tapasztaltam, hogy egy csipeszt használtak az összes betegnél, volt, amikor egy sebet letörölték ugyanannak a vattának a másik felével, nem dobták el. Olyan fertőzések voltak, hogy a szag az orromat csavarta. De nem volt amit csinálni! A higiéniai szabályokat nem tartották be semmilyen szinten. Elgondoltam, hogy ha a higiéniát oktatnák, s ha meglennének a körülmények, sok betegséget elkerülhetnének. Elég sok felülfertőzött esettel jöttek vissza. Volt olyan is, hogy műtét közben a beteg megébredt, s nem adtak neki újabb adag altatót. Ebben a kórházban volt egy röntgengép, de sem echográf, sem elektrokardiográf nem volt, felszereltség nélkül kell boldogulniuk. A diagnózist így is meg tudják állapítani, az orvosoknak tudásuk van. Nekem ilyen tapasztalataim voltak, viszont a barátaim a városi kórházban voltak, ott jobb felszereltség volt, még CT is. 

Élni boldogságot jelent

– Voltak-e kirívó esetek? 

– A betegeket hónapokkal azelőtt beütemezik, a rendelőben órákig tartó sorokat állnak. Egy 38 éves nő esete, akinek húgyhólyagrákja volt, nagyon megérintett. Mosolyogva lépett be az ajtón, vidáman leült, azt hittem, hogy megoldódott a helyzete. Kérdeztem, milyen műtétet hajtottak végre. Mondták, hogy semmilyent, s az egészségi állapota változatlan. – És akkor mitől ilyen boldog? – kérdeztem. – Azért, mert élek – mondta, s nem is akarja, hogy megműtsék, mert betegsége úgyis halálos. S a hátralevő időt a gyermekeivel akarja eltölteni. Nem hittem el, hogy ennyire derűsen tud beszélni. Mivel nagyon sok felülfertőzött esetet láttam már, ez a nő volt az utolsó csepp a pohárban: kikészültem, ki kellett menjek a rendelőből. Ezenkívül nagyon sok nehéz esetet láttam, s tapasztaltam, hogy az orvosok nem beszélik rá őket, hogy megműttessék magukat. Hálapénzről nem hallottam, hiszen akkora a szegénység, hogy ilyesmit sem a páciensek nem tudnak megengedni maguknak, sem az orvos nem várja el. Nem olyan a kultúrájuk. Az orvosok hivatásból, állami fizetésért végzik a munkájukat! A legtöbb orvos háziorvos státusban marad, mert a rezidensképzést nem tudják megfizetni, de ez nem azt jelenti, hogy nem szakképzettek. Jólesett, hogy az orvos táblagépen mutatta az eseteket, az aznapi műtéteket. Fontos volt számára, hogy mi tanuljunk. Ez szakmailag sokat jelentett.

– Az orvosi képzésen kívül milyen szempontból volt jó tapasztalat ez számodra?

– Marosvásárhelyi diák vagyok, itt lakom, a legjobb körülmények között, kényelemben, amit a szüleim biztosítanak. Indonéziában ott találtam magam egyedül, a világ másik felében, semmim sem volt. Egyedül oldottam meg a problémáimat. Panaszkodni sem tudtam, mert édesanyám nagyon megijedt volna. Csak szép dolgokat meséltem nekik. Eddig elképzelni sem tudtam, milyen mély lehet a szegénység. A legnagyobb tanulság számomra, hogy másképp kell látni és értékelni az életet! Megértettem, hogy nem feltétlenül a pénz, az anyagi javak boldogítanak. Itthon nagyon jól megy sorunk, korszerűen felszerelt kórházaink vannak, s mégis panaszkodunk. Lehet, hogy nem vesszük észre, mert alapvető követelménynek tartjuk a felszereléseket, a jólétet. Amikor egy hónap múlva hazajöttem, és beléptem a házba, elmondhatatlan érzés kerített hatalmába. Elsírtam magam. Bútorok, tiszta illat volt a házban, láttam a padlócsempe színét. A fürdőszobában folyt a víz, kádban fürödhettem. A jóléttel szembesültem, ami eddig fel sem tűnt. Olyan boldog voltam, hogy az utcán még a fáknak is mosolyogtam. A velem szembejövők meg lenézően csodálkoztak, mit vigyorog ez? – mesélte orvostanhallgatói és élettapasztalatát Tóth Tamás, aki azóta már újra útra kelt és az Erasmus program révén Törökországban tanul.