Egyhetes magyarországi tartózkodás után egy júniusi vasárnap vonattal utaztam Budapestről Marosvásárhelyre.
Egyhetes magyarországi tartózkodás után egy júniusi vasárnap vonattal utaztam Budapestről Marosvásárhelyre. Bevallom, régen nem ültem vonaton, mivel korábban a repülőt, kényszerhelyzetben az autóbuszt választottam, amelyekkel rövidebb idő alatt értem célba. Bár kétségtelen, hogy kényelmesebb vonattal utazni, de a hosszabb menetidő elriasztott a vonatozástól, ám ezúttal nem volt más választásom.
Amikor az oda-vissza menetjegyet szerettem volna megvásárolni, kiderült, hogy az ára szinte a kétszerese az autóbuszjegyének, így hát az odaútra lemondtam róla. Jól tettem, ugyanis a Transervice járata kényelmesen, elegánsan, megértő gépkocsivezetőkkel elvitt Budapestre. A visszaútra már volt kedvezményes jegy a vonatra is, így hát egy vasárnap kora reggel a Keleti pályaudvaron felültem a Hargita Expressre, amiről kiderült, hogy valójában csak a nevében expressz, ugyanis a magyar határállomáson egy órát várakozott, a román oldalon egy újabb fél órát, Kolozsváron szinte ugyanannyit, így haladta meg a tíz órát is az utazás. Volt időm bőven bámészkodni, és kiderült, mennyire lehangoló, bosszantó, sőt felháborító a látvány. Időközben megfigyelhettem a szemben levő székeken ülő olasz fiatalok viszolygását, akik, ahogy a szavaikból kiderült, az Erasmus program keretében utaztak cserediákként Kolozsvárra.
A vonatablakból az állomások környékén rengeteg lepusztult, omladozó épület látványa követte egymást. Feltehetően valamikor volt valamilyen szerepük, de miután elvesztették azt, azóta senki sem
gondozza őket. Mállott vakolat, rozsdás fémelemek, beszakadt tető, vakvágányra tolt rozsdás szerelvények az állomások közelében, tönkrement állomásépületek látványa követte egymást. És mindenütt ócskavas, szemét összegyűjtve vagy szétdobálva képezi az agonizáló táj „díszítőelemeit”. Ha a vasútnak nincsen már szüksége ezekre az épületekre, miért nem bontják le őket, vagy ha mégis szánnak nekik valamilyen szerepet, akkor miért nem teszik rendbe? Mert a jelenlegi formában, azok számára, akik vonattal lépik át a határt, olyan, mintha a harmadik világban és nem egy európai uniós államban járnának.
Ha a rendetlenséget, a rendezetlenséget, a pusztulás látványát annyira nehéz eltüntetni, legalább kerítéset kellene építeni azokra a szakaszokra, hogy eltakarja, amit képtelen a vasút rendezni. A baj az, hogy akiktől az országimázs függ, soha nem utaznak vonattal, hogy lássák, hogyan fogadjuk azokat, akik a festői szépségű Erdélybe vonaton érkeznek. Hogy hogyan változik át a vonat és mellékhelyiség, amíg Kolozsvárra ér, az is megérne egy külön jegyzetet.
Egy biztos, a drága áron megrendelt zöld levelet már régen elfújta a szél.
