Öregségi perspektívák
2012-04-10 14:46:46
- Joó Kristóf
Egészen biztos vagyok benne, hogy csupán nyelvbotlás volt: egy televíziós műsorban a beszélő azt találta mondani, hogy „X. Y. remek teljesítményével hozzájárult az intézet hírnevének öregítéséhez”.
Egészen biztos vagyok benne, hogy csupán nyelvbotlás volt: egy televíziós műsorban a beszélő azt találta mondani, hogy „X. Y. remek teljesítményével hozzájárult az intézet hírnevének öregítéséhez”. Jóhiszeműségünket sutba nem vágva feltételezzük, hogy az idézett beszélő is jól tudja, hogy a hírnevet öregbíteni szokás. Azon viszont elgondolkodhatunk az eset mentén, hogy egy szó egyazon jelentését három különböző képzett ige fejezheti ki a magyarban. Azt tudniillik, hogy valami öregebbé válik, azt így mondhatjuk: a) öregszik, b) öregedik, c) öregbedik. A három képzett forma minden vitán felül szinonim, mégis különbségek mutatkoznak a használatukban – lásd a fenti példát!
Az alig jut eszünkbe, hogy az öreg szó ma már jószerével kizárólag másodlagos értelmében használatos a nyelvünkben. A szófejtő (etimológus) kutatók véleménye megoszlik abban a tekintetben, milyen pontos eredetvonal rajzolható meg az öreg szóval kapcsolatban, de egyetértés mutatkozik abban, hogy ez a szó eredetileg ’nagyot’, ’terjedelmest’ jelentett, és csak később tapadt hozzá a ma is ráértett ’idős, agg, ó’ jelentés. Lehet honfoglalás előtti török eredetű, s akkor a magyarba erig vagy irig alakban kerülhetett. De lehet uráli kori szótő magyar képzése is, ez esetben egészen egyértelmű a ’nagy’, illetve ’sok’ értelem elsődlegessége. Akár így, akár úgy, az ’idős, éltes’ jelentés a ’nagy(ra nőtt)’ jelentésárnyalatból fejlődött ki. E jelentésváltozásra szemléletes párhuzam lehet egyébként a latin altus (magas) és adultus (felnőtt) szavak közelsége. Hiszen ami növekszik (vagyis egyre nagyobb lesz), az elvileg idősödik, öregedik is. A pozitív méretváltozás és időbeliség kapcsolata a legkevésbé sem idegen a nyelvi logikától (sem).
Ennek a jelentésváltozásnak persze számtalan késői nyoma maradt. A nagyra nőtt karalábé rágós, kemény, fás – vagyis öreg. A késő este – öreg este. Idősebb évjáratúak ismerik az öregbetű szót, ez persze nem más, mint a nagy betű. Az öreg hiba? – hát persze: a nagy, súlyos hiba. Az öregágyú a nagyöblű ágyú, az öregharang a harangok készletéből a legterjedelmesebb. De ha azt halljuk: öregapa, jól tudjuk: a nagyapáról van szó, sőt itt-ott még használatos az öregszülő – értsd: nagyszülő – kifejezés is. (Emlékeztetünk itt a mesei fordulatra: „Szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál!”) Az öregtorony: a vár legjobban védhető részén álló, erős, zömök torony, gyakran a lőpor tárolására szolgált. De az öregujj is világos jelentésű: hüvelykujj – de akár a nagy lábujjra is használják. És – háziasszonyok, figyelem! – az öregtészta: a szalonnazsírban pirított és megfőzött tarhonya vagy lebbencs, amely a tésztafélék között, ugyebár, a laktatóbbak, terjedelmesebbek között tartatik számon. De az 1636-ban Gyulafehérváron kiadott – fejedelmi intézkedésre nyomtatott! –, hatalmas méretű Öreg Graduált sem a kora miatt hívják így, hanem a mérete miatt, hiszen ennél nagyobb nyomtatott liturgikus kottáskönyv nincs is Erdélyben.
Konklúzióként: az, hogy valaki valaminek a hírnevét öregbíti, az természetesen azt jelenti, hogy fokozza, nagyobbá teszi (a nagyobb szóalakban a középfok jeleként feltűnő hosszú b csökevényesen szintén ott található az öregbít szóban). Ráadásul az öregbít képzett szó maga is igen tekintélyes korú: a szomorú mohácsi fejlemény évében, 1526-ban datált írott nyelvemlékben találjuk meg legkorábban.
