Öt évvel ezelőtt hunyt el Jánosházy György

„Kisdiák koromtól kísértett Shakespeare”

Öt évvel ezelőtt, 2015. február 20-án hunyt el Jánosházy György. Az 1922-ben Kolozsváron született későbbi költőt, műfordítót, szerkesztőt, kritikust, Biluska Annamária színművésznő férjét ismerte és szerette a marosvásárhelyi közönség, hiszen itt élt, 1969-től 1990-ig az Igaz Szó című kulturális folyóirat főszerkesztő-helyettese volt, majd 1991-ig ugyanezt a funkciót töltötte be az Igaz Szó utódánál, a Látónál. Rengeteg nyelvet ismert, sokból fordított, saját költeményei, szonettjei, Shakespeare-drámafordításai mindmáig mércét jelentenek.

Jánosházy György 1922. június 20-án született. A Kolozsvári Unitárius Kollégium elvégzése (1942) után a Bolyai Tudományegyetemen jogtudományi (1946), a Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolán rendezői (1952) oklevelet szerzett. Előbb a Kolozsvári Takarékpénztár és Hitelbank tisztviselője (1943–45), majd az Erdély (1945–48), illetve az Igazság (1948) szerkesztője, az Állami Magyar Opera dramaturgja és rendezője (1949–58), Marosvásárhelyen a Művészet című folyóirat szerkesztője (1958), Kolozsvárra visszatérve a Korunk szerkesztőségében irodalmi és művészeti rovatvezető (1958–63), végül újra Marosvásárhelyen az Igaz Szó szerkesztője, 1969-től főszerkesztő-helyettese. 

Első verseit a budapesti Újság közölte (1943). Írásai és műfordításai jelentek meg Budapesten a Népszava, Új Idők, Híd, Forrás, majd a Kortárs, Nagyvilág, Romániában pedig az Erdélyi Helikon, az Utunk, A Hét, az Előre, a Művészet, az Új Élet, a Korunk, az Igaz Szó hasábjain. Műfordításaival jelentős szerepet játszott a román irodalom magyar nyelvű tolmácsolásában. Mihai Eminescu, Alexandru Philippide, Ion Barbu verseit fordította le költői újrateremtéssel; fordításában és utó-, illetve előszavával jelentek meg Dan Deşliu (1955), Geo Bogza (1959) és Tudor Arghezi válogatott prózai írásai (1963), Camil Petrescu Velencei történet c. színműve (1969), részben saját fordításában Ion Pillat válogatott versei (1974). Ő ültette át Francisc Păcurariu Labirintus c. regényét (1979). 

Angol, francia, olasz, spanyol, katalán és német nyelvtudása segítségével ablakot nyitott a romániai magyar szellemi élet világirodalmi kitekintése számára. Fehér kövön fekete kő címen (1965) spanyol és portugál, Körtánc fantomokkal címen (1972) mai katalán költőket mutatott be magyarul; fordításaival szerepel számos antológiában, így az ibériai világ költészetét bemutató Heszperidák kertje c. gyűjteményben (Bp., 1971), A küzdő Sámson fordításával vett részt Milton válogatott költői műveinek magyar kiadásában (Bp., 1978), valamint a Tenger és alkonyég között c. angol lírai gyűjteményben (Kv., 1978); az ő fordításában jelent meg Shakespeare III. Edward c. drámája (1969) és Thomas Otway A megóvott Velence vagy Az elárvult összeesküvés c. tragédiája (1978). Előszóval látta el Daniel Defoe A londoni pestis c. művét (Téka, 1980), utószavával jelent meg magyarul G. B. Shaw, Dürrenmatt, Calderón, G. García Márquez, Mario Vargas Llosa, Alejo Carpenter, J. M. Eça de Queirós, Ben Johnson több romániai kiadású műve. 

A magyar klasszikus irodalom korszerű értelmezéséhez és népszerűsítéséhez járultak hozzá Vörösmarty, Katona, Madách, Juhász Gyula, Karinthy Frigyes műveihez írott előszavai a Tanulók Könyvtára sorozatában. A Csongor és Tünde román nyelvű kiadása is az ő tanulmányával jelent meg. 

Operaszöveget írt Petőfi A helység kalapácsa című elbeszélő költeményéből, melyet Junger Ervin zenéjével 1967 decemberében mutatott be az Állami Magyar Opera Kolozsvárt. Háromfelvonásos librettót készített elő Hencz József Budai Nagy Antal-operája számára. Művészettörténeti tájékozottságáról nemcsak Incze Jánost és Bene Józsefet bemutató monográfiái vallanak, hanem műkritikái is, melyekkel évtizedeken át értékeli és bírálja kiállító képzőművészeinket, előadó- és színművészeinket a folyóiratokban és napilapokban. Esszéi kellemes és világos modorukkal teszik kedveltté az irodalom és művészet világát. 2012 őszén megkapta a Romániai Magyar Könyves Céh életműdíját.

Önálló munkái: Az őrült nagyúr jármában (versek, Kolozsvár, 1947); Három klasszikus dráma (tanulmányok, 1964); Fehér kövön fekete kő (spanyol és portugál versek, 1965); Bábel tornya (jegyzetek a mai nyugati drámáról, 1966); Százegy szonett (műfordítások, 1968); Rím és rivalda (esszék, kritikák, 1969); Körtánc fantomokkal. Modern katalán költők (műfordítások, bevezetővel, 1972); Csillagok osztályosa (versfordítások, 1973); Incze János (monográfia, 1977); Korok, emberek (esszék, tanulmányok, Kv., 1978); Bene József (monográfia, 1980) – olvashatjuk róla a Kriterion könyvkiadó Romániai magyar irodalmi lexikonában. 

„Jánosházy György halálával olyan értelmiségit veszített Erdély magyar kultúrája, aki a legnehezebb időkben is mércének számított a közéletben. Sok műfajú alkotó volt, de akár költőként, akár román, angol, francia, olasz, spanyol, katalán, német szerzők fordítójaként, akár irodalmi tanulmányok vagy operaszövegek szerzőjeként ugyanaz az értékközpontúság és pontosság, biztos értékítélet jellemezte. Hallgatásának is fontos üzenete volt, hiszen 1947-es, Az őrült nagyúr jármában című első kötete után sokáig nem jelentetett meg újabb önálló verseskönyvet. Viszont számos magas színvonalú fordításkötetet, művészeti monográfiát jegyzett, esszéi, tanulmányai ugyancsak folyamatos alkotókedvét bizonyították, és módot adtak neki arra is, hogy egy zárt társadalomban ablakot nyisson olvasóinak a világkultúrára” – írta nekrológjában Markó Béla. Az alábbiakban Jánosházy György pár, Shakespeare-rel, drámáival, illetve drámáinak fordításával kapcsolatos írását, illetve azok részleteit idézzük.

„A magyar kultúra, amely másfél évszázad folyamán legjobbjait mozgósította Shakespeare megszólaltatására, és az élvonalban jár a fordítások száma és minősége tekintetében, bizonyára nem fog elzárkózni attól, hogy – az angolok példáját követve, amely mindenképpen iránymutató ebben – az újabb Shakespeare-kiadásokba felvegye A két nemes rokont is. Annál is inkább, mert ez a darab érdekes új színekkel egészíti ki a költőről alkotott képünket. Stílusa révén – természetesen a Shakespeare-től eredő részekről szólva – jól beilleszkedik az utolsó alkotói korszak „regényes színműveinek” sorába, de fanyar szemlélete, egyszerre nosztalgikus és ironikus lovagi szelleme – amelyet a Don Quijotéval is rokonítanak – valami újat jelez Shakespeare drámai világképében, olyan újat, aminek sajnos nincs már folytatása... hacsak a Cardenióban nem.

Fletcher társszerzősége nem vált javára a darabnak, noha egyes vélemények szerint legjobb munkája ez, s helyenként – főleg a harmadik felvonás utolsó színében – már-már megközelíti nagy szerzőtársának színvonalát. Az együttműködés módja sem lehetett kifogástalan, amiből nem egy kisebb-nagyobb következetlenség adódott, legszembeötlőbben a címbeli főhősök jellemzésében. De a mű így is feltétlenül megérdemli figyelmünket; ezért vágtam neki a fordításnak, N. W. Bawcutt először 1977-ben megjelent kiadásának (New Penguin Shakespeare) alapján, amelyet az árkosi Shakespeare Kingdom House bocsátott rendelkezésemre, hálás köszönettel tartozom érte Nagy Attila úrnak.” (Látó, 1994. március, V. évfolyam, 3. szám).

„Kisdiák koromtól kísértett Shakespeare, azóta, hogy tizenkét vagy tizennégy éves fővel jóindulatú szomszédoktól, egy tanár családtól kölcsönkapott kötetekből sorra végigolvastam »összes műveit«, még a Kisfaludy Társaság fordítóinak magyarításában, de – főleg Arany Jánosnak köszönhetően – a zseniális költőt megérző felfedező boldog izgalmával. Később az újabb fordításokkal való megismerkedés egyre bensőségesebb kapcsolatot teremtett a »stratfordi bárddal«, és évtizedek alatt egyre inkább kedvet támasztott bennem, hogy magam is megpróbálkozzam a fordításával.

Furcsa, szinte számomra is megmagyarázhatatlan, hogy annyi esztendő, huszonnégy »kánoni« és jó néhány apokrif darab, hetvenhét szonett lefordítása során következetesen húzódoztam két legismertebb drámájának, a Rómeó és Júliának és az 

Othellónak a fordításától. De amikor végül számba vettem a megjelent testes kötetek és még kiadásra váró kézirataim immár tekintélyesre duzzadt tömegét, rá kellett ébrednem, hogy e két fontos tragédia nélkül munkámat nem tekinthetem befejezettnek. Felfrissült érdeklődéssel nekiültem hát… és a Rómeó után átnyújtom az Othellót is az olvasónak.

Dolgom végeztével olvastam csak újra a két műnek az utóbbi években használatos magyar szövegeit. Meglepetéssel tapasztaltam, hogy Othellóm a vártnál gyakrabban találkozik Kardos László szövegével – ami végtére nem is olyan meglepő, ha tekintetbe vesszük műfordítói elveink és módszerünk rokonságát. De találkozik helyenként Mészöly Dezső szövegével is, amely szintén össze-összecseng az egészen más alkatú Kardos Lászlóéval. A nyelv és a munka természetéből elkerülhetetlenül adódik ez, nem is változtattam az ilyen »találkozásokon«, amint egyeseknél láttam, akik hajlandók olykor gyengébb – és szembeötlően erőszakolt – megoldásokkal beérni, nehogy utánzás vádja érje őket; inkább még kölcsönvettem utólag egy-két telitalálatot: a cél az, hogy irodalmunk összességében lépésről lépésre jobban megközelítse az árnyalt, világos, költői (és színszerű) Shakespeare-fordítás eszményét. Hálával tartozunk mindazoknak, akik munkájukkal hozzájárultak ehhez.

Ebben a reményben adom közre ezt a (valóban) utolsó fordítást is.” (A fordító vallomása, Látó, 2012. augusztus-szeptember).

„A romantika mindig különös érdeklődéssel vájkált a múltban, és kotorta elő mindazt, amit magához – ízléséhez, világképéhez, vérmérsékletéhez – közelállónak érzett. Az angol – nem csak, de elsősorban az angol – romantikának szükségképpen fel kellett fedeznie a 17–18. században mindegyre meghamisított, átírt, átértelmezett igazi Shakespeare-t. A korszak két költőóriása, Percy Bysshe Shelley és John Keats – mindkettő sajátosan lírai alkat – egy-egy drámával adózott emlékének. Témaválasztásában, emberábrázolásában, modorában, verselésében, egész koncepciójában a shakespeare-i mintát követő tragédiával.

Keats alig két évvel korai halála előtt (érdekes, hogy Shelley is két évvel halála előtt írta tragédiáját) alkotta meg a Nagy Ottót, amely – azonkívül, hogy kivételes költői tehetség fűti nyelvét, alakjainak szenvedélyét – figyelemre méltó számunkra magyar vonatkozásai miatt is: közvetlenül az I. Ottó császártól elszenvedett Lech mezei vereség után játszódik, és egyik fontos figurája Gersa királyfi (!), a magyar sereg fővezére. (Bizonyára Géza fejedelem neve került ilyen elferdült formában az angol költő tollára.)

Shelley megtörtént eseményt, Stendhal Olasz krónikáiból ismert 16. századi római rémtörténetet dolgozott fel a Cenci családban. Egyetlen drámájában, mert A megszabadított Prométheusz, amelyet Weöres Sándor kitűnő fordításában olvashatunk magyarul, aligha mondható annak: drámai formában írt költemény, amilyent mások is írtak. Csak a Világirodalmi lexikonból tudom, hogy – A Cenci-ház címen 1979-ben – Eörsi István is fordította ezt a tragédiát; szívesen olvastam volna, de sohasem került a kezembe, és semmi nyomát nem észleltem, hogy eljutott volna a magyar irodalmi köztudatba, amelyben pedig Shelley előkelő helyet vívott ki.

Shakespeare szelleme éled föl ezekben a tragédiákban: a blank verse magával ragadó lendülete, a pusztító szenvedélyektől eltorzult és óriásira nőtt alakok, a cselekmény borzalmainak senecai öröksége. Azzal az idő múlásából adódó különbséggel, hogy a 19. század elejének költői – az ízlés és a dramaturgiai eszmények csiszolódásának megfelelően – lemondtak tragikum és komikum elegyítésének a középkori népszínház hagyományát őrző gyakorlatáról, amely oly jól megfért annak idején a manierista kor ízlésével. A romantikus tragédia egyenes vonalú és egyöntetűen komor lett – mint már Shakespeare Macbethje is.

A Nagy Ottó fordítását évtizedekkel ezelőtt közreadtam már, a Látó 1997. évi 3, 4. és 5. számában; úgy érzem, ez az utolsó közlemény méltó befejezése Shakespeare körüli sokéves fordítói munkámnak. (Shakespeare uszályában, Látó, 2013. augusztus-szeptember).