Obama öröksége a Demokrata Párt zuhanórepülése is
Barack Obama rendkívül népszerű, de politikailag erőtlen elnökként búcsúzik, és ennek egyik oka elemzők szerint az, hogy a Demokrata Párt katasztrofális zuhanást él meg.
A távozó elnök a múlt héten tartott búcsúbeszédében próbálta meghatározni politikai öröksége legfőbb elemeit. Beszéde nagy részében a sikereket sorolta, amelyekre joggal lehet büszke: a pénzügyi válság eredményes kezelését, a munkanélküliség csökkentését, az átlagjövedelem emelkedését, a klímavédelem elősegítését, vagy a felemás és még saját hívei körében is nagyon vitatott, de mégiscsak meglévő új egészségbiztosítást.
Elaine Kamarck, a liberális Brookings Intézet kutatója – nem mellesleg az egyik szuperdelegátus volt a demokraták elnökjelölt-állító országos konvencióján – pár nappal ezelőtt közzétett tanulmányában éles bírálatot fogalmazott meg az elnökről: „Obama úgy hagyja el hivatalát, hogy népszerű, de alig van politikai ereje” – írta Kamarck is. Ezt az erőtlenséget az elemző éppen azzal indokolja, hogy az elnök nem tudott együtt dolgozni a republikánusokkal, döntéseinek jó részét a konzervatívok ellenében hozta meg – igen gyakran a kongresszust is megkerülve, elnöki rendelettel –, s közben a saját pártjára sem tudott, vagy inkább nem akart támaszkodni. Ennek következménye, hogy a Demokrata Párt hatalmi centrumok nélkül maradt, és nem elég erős ahhoz, hogy megvédje őt, illetve politikai örökségét. Az őszi választások után a demokraták nagyot veszítettek mindenütt: a szövetségi képviselőházban 62 képviselői bársonyszéket veszítettek, a szenátusban is tízzel kevesebb politikusuk ül, és a kormányzói székek több mint harmadának is búcsút kellett mondaniuk.
Maga Obama is elismerte – igaz, csak most, januárban –, hogy nem fordított elég figyelmet saját pártjára. Január elején nagy interjút adott az ABC televízió munkatársának, George Stephanopoulosnak, aki Bill Clinton elnöksége idején a Fehér Ház kommunikációs igazgatója volt. Az interjúban így fogalmazott: „megvan ebben a felelősségem, s ezt vállalom is”. Annak megválaszolásával ugyanakkor adós maradt, hogy például rögtön első elnökké választása után miért távolította el a párt éléről Howard Dean volt vermonti kormányzót, akinek tapasztalata és szervezőkészsége 2006-ban és 2008-ban is győzelemre segítette a demokratákat, vagy hogy miért is hanyagolta el ezt a hátországot annyira, hogy „sikerült meglehetősen tönkretennie”. A Time magazin szerint ugyanis a Demokrata Párt a húszas évek nagy gazdasági válsága óta nem volt olyan rossz helyzetben, mint most.
Az ABC-nek adott interjúját Washingtontól Oklahomáig sok helyen idézték és kommentálták, s csaknem mindenütt rosszallóan értékelték a demokraták. Chris Cillizza, a The Washington Post elemzője pedig így figyelmeztetett: „Barack Obama egyedülállóan népszerű politikus, aki könnyen nyerte meg kétszer is az elnökválasztást, de jegyezzük meg: neve mellett nem szokott szerepelni a ’demokrata’, vagy Demokrata Párt kifejezés”.
Egy másik politikai elemző, Edward Morrissey szerint olyan marginális párt lett a demokratáké, amely „katasztrofális zuhanórepülést” kénytelen megtapasztalni. „A demokraták számára az Obama-éra vége nagyon borús” – szögezi le az elemző. Hasonlóan „gyors hanyatlásról” értekezik Philip Bump, a The Washington Post elemzője is. A párt hanyatlásáért, a demokraták befolyásának drámai csökkentéséért mindketten Barack Obamát okolják, s a Demokrata Párt élén sürgetnek változásokat, sőt, a párt vezető személyiségei mellé új arcokat is követelnek. A pártnak személyi állományában és mondanivalójában is meg kell újulnia – figyelmeztetnek.
Az elmúlt napokban különböző kommentárok gyakran idézték a Gallup közvélemény-kutató intézet január 9-én nyilvánosságra hozott felmérését, miszerint az amerikaiak úgy gondolják: a homoszexuálisok és leszbikusok, vagy épp a klímaváltozás ügyében jelentős volt az előrelépés, de például a bűnözés vagy a faji előítéletek visszaszorításában nem. A Demokrata Pártnak a jövőben ezeken a területeken is sürgősen cselekednie kell.
