2020. augusztus 15., szombat

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Markó Béla Zelk Zoltán-díjához

A költészet rendeltetésszerű használatáról írott esszéjében csodálkozik rá Markó Béla a „nyílás-záró” szóra – mint afféle nyelvi „torzszülöttre”. Ez a szó ugyanúgy nem fedi le az ő tudatában az „ablak” és az „ajtó” szavakkal jelölt dolgokat, mint ahogyan én nem tudtam eleinte mit kezdeni a „szélvédő” kifejezéssel. Nehezen szoktam le a számomra otthonosabban csengő „autóablak” összetett szaváról. És hát Markó sem tudja nem kifigurázni a „valamilyen dilettáns nyelvújító műhelyben összeeszkábált”, következésképpen számára feldolgozhatatlanul idegen nyelvi formát: „tessék elképzelni népies szövegkörnyezetben ezt a balladai fordulatot: az éjjel a legény egy nem rendeltetésszerűen használt nyílászárón át jutott be a leányhoz.” Bár a megszokott helyéről elmozdított kifejezés ebben a mondatban hirtelen azért mégiscsak felfénylik. Azazhogy teljes pompájában megmutatkozik eleddig rejtett szépsége – a nem rendeltetésszerű, kritikai szándékú, parodisztikus s így tulajdonképpen költői használata során.

Ráadásul az esszéíró azonnal át is billenti a „nyílászáró” szó használatának paródiáját a költészet értelmezésének tágas terébe, az ő saját ars poeticájába: „Mert hát a vers nyilvánvalóan nem a nyelvnek a Magyar értelmező kéziszótár szerinti használatából születik. Ha verset írunk, nem az ajtón, hanem az ablakon jutunk be a szavakba, és egészen máshonnan érkezünk oda, ahol az ajtón belépve tulajdonképpen már sokszor jártunk.” Az 1989-es fordulat előtti és utáni politika világában és nyelvhasználatában is jártas marosvásárhelyi költő, a Zelk Zoltán-díj idei díjazottja, Markó Béla tisztában van a költészet nem rendeltetésszerű használatának szükségszerű veszélyeivel: „mi tagadás, nem írhattunk mi sem igazán és kizárólag rendeltetésének megfelelő irodalmat Erdélyben 1989 előtt: egy irodalmi szövegben mindig volt valahol egy mondat vagy egy szó, amely inkább késként vagy puskagolyóként, netán Don Quijote lándzsájaként szolgált egy kilátástalannak tetsző küzdelemben a diktatúra ellen”. És hadd idézzem itt az 1951-es születésű költő egyik anyaországbeli kollégáját, az egy évvel korábban született Esterházy Pétert, azt tudniillik, ahogyan ő látja egy harmadik kollégájuk, az 1956-os születésű Garaczi László prózájának tükrében az irodalom rendszerváltozás utáni esélyeit: „Az irodalom veszít a presztízséből, mert veszít a fontosságából, ezt jó dolognak tartom, mert igaznak; eddig az irodalom volt, lehetett az egyetlen hely, amely emlékeztetett minket (ha olykor nagyon is fele-más módon) elrabolt, elvesztett szabadságunkra – most majd lesz nekünk egy parlamentünk, majd az gondoskodik minderről, szabadság, egyenlőség, testvériség, az irodalom pedig megint az lesz, ami ebben az országban ritkán, irodalom, magával definiálván magát, s hogy hogyan, az is rejtély.” Eltekintve most az irodalmat tehermentesítendő „parlamentünk” furán tüneményes természetétől, az önmagát önmagával igazoló irodalom „rejtélye” természetesen nem oldódott meg, illetve nagyon különböző megoldási ajánlatokat olvashatunk, szerethetünk – a békés egymás mellett élés esztétikájának jegyében. Merthogy, visszatérve díjazottunkhoz, az ő tetemes nyelvi érdemeihez, mi volna az irodalom a Markó-líra utóbbi évtizedekben foncsorozott tükrében?

Egyfelől személyes tapasztalás, valamiféle szonettnapló-formában (lásd a Visszabontás, a Festékfoltok az éjszakán, az Elölnézet és az Amit az ördög jóváhagy című köteteket); másfelől meg civil véleményformálás (lásd a Kerítés és a Bocsásd meg, Ginsberg című könyveket), akár még egy nemzedék nevében is, mondjuk az alábbi poetizált bocsánatkérés formájában: „Bocsásd meg nekünk, Ginsberg,/ hogy nem tudunk már üvölteni,/ és nem emlékszünk szavaid/ elviselhetetlen fényességére,/ el kellett fordulnunk tőled, hogy/ végképp meg ne vakuljunk,/ és hihetetlenül messze van már a remény,/ hogy virággal le lehet győzni bármiféle hatalmat.” De tekintettel a laudáció ünnepi körülményeire, azért még idézem a „nemzedéke legjobbjaiban” csalódó Markó rezignált Üvöltés-parafrázisának „remény”-telenségen túlra zengő zárósorait is: „de megbocsátok én is, mit tehetnék,/ az utánunk jövő nemzedékek legjobbjainak,/ akik még nem ültek asztalhoz a Gecsemáné kertben,/ hanem egymással beszélgetve várnak téged.”

Beszélgetnek tehát a Ginsberg-váró „legjobbak” mindenféle limről-lomról, például az irodalomról, az irodalom pompás lehetőségeiről, tündéri változatairól. És hadd emeljek ki most közülük egyet, amelyet Markó nagy elszántsággal és leleménnyel gyakorolt az utóbbi évtizedekben. Az ő képleíró szonettjeinek világában ugyanis az előzetesen adott műfaji és formai keretek között bámulatos sokszínűségre lelünk. A mindig pontosan meghatározott képzőművészeti alkotásokra vonatkoztatott, következetesen a szonett tizennégy soros szerkezetébe tördelt, kereszt és páros rímekkel tagolt, érzéki soráthajlásokkal kibontakozó alkotások befogják a festészet teljes történeti, tematikus és stiláris sokféleségét, Masacciótól Gulácsy Lajoson át Andy Warholig. Van, hogy Markó többször is visszatér egy-egy művészhez, például Csontváryhoz vagy Dalíhoz. De van olyan eset is, és befejezésül erről a különleges változatról, a mesterszonett alműfajával rokonítható, ráadásul szonettformájú mester-képleírásról beszélnék röviden. Amikor egyazon festő egyazon képéhez két szonett is társul.

Szűcs Attila A megfigyelők című festményének két sejtelmesen ábrázolt csoportját, a megfigyelőket és a megfigyelteket párhuzamosan leíró Markó egyik versének címe: Üdvözültek, a másiké: Kárhozottak. És bár a költőt nem téveszthetjük össze a Végítélet győzedelmes Krisztusával, akinek jobbján és balján szépen, arányosan eloszlanak az igazabb és a bűnösebb életet maguk mögött tudó feltámadottak, a szonettjeiben mégis szépen, arányosan, többfelé nyitott szemlélettel beszél a kép nyomán őt megszólító kettősségről. Azokról is, akik döntéshelyzetben vannak. És azokról is, akik kiszolgáltatottjai a döntéshozóknak. Egyfelől az „üdvözültekről”: „vajon már hányadszor tanítják/ s tanulják, hogy a földi életet// hogyan, miféle módszerrel lehetne/ fenntartani, de csak ha látnak benne/ valami felsőbbrendű érdeket.” Másfelől a „kárhozottakról”: „tulajdonképpen nincsen senki sem/ egészen kint, új s új üvegfedővel// találkozik, ki minket látogat,/ s hiába tör szét új világokat/ folyton, mert aki nincs, az úgyse jő el.”

Eljött viszont annak ideje, hogy az egymást feltételező „üdvözültek” és „kárhozottak” nézőpontjait kölcsönösen megszólaltató, továbbá a „költészet rendeltetésszerű használatának” különböző módjait a szonettforma keretein belül – és kívül – jelentősen gazdagító Markó Béla átvegye a 2019. évi Zelk Zoltán-díjat.

Bazsányi Sándor

*Elhangzott 2019. december 4-én a budapesti Fúgában lezajlott díjátadó ünnepségen