Mit esznek a hableányok? – kérdezte Anita. Teljes bizalommal fordult hozzám, ugyanis egy négyéves, az óvoda első esztendejét kijárt gyerek, jövendő adófizető polgár és családépítő számára ez egyáltalán nem elhanyagolható kérdés.
Mit esznek a hableányok? – kérdezte Anita. Teljes bizalommal fordult hozzám, ugyanis egy négyéves, az óvoda első esztendejét kijárt gyerek, jövendő adófizető polgár és családépítő számára ez egyáltalán nem elhanyagolható kérdés. Mondhatnám, probléma. Akárcsak az öltözködés, a mit veszünk fel ma, hová megyünk, van-e itthon elegendő Barni (ez egy nyalánkságfajta, a kedvence), pufi és/vagy csokoládé.
Bevallom őszintén, a kérdés váratlanul ért, ugyanis én soha nem gondolkoztam el ezen a fontos, világnézetileg sem közömbös problémán, valószínűleg, sőt emlékezetem szerint a hableá-nyokkal már abban a korban találkoztam, amikor a hableányok testi mivolta sokkal érdekesebb volt, mint gyomortartalmuk. Nyolcéves lehettem, amikor a könyvespolcon rábukkantam az apám gyermekkorából csodával határos módon megmaradt – zöldessárga színű – Andersen meséi c. kötetre, melyek történeteit aztán imádtam, számtalanszor elolvastam tizenhat-tizenhét éves koromig, amíg még nem volt szégyen a fikciós irodalomnak ezt az alágazatát fogyasztani.
Az én koromban még nem voltak hableány babák, amik manapság a barbis kiviteltől egészen az öntöttvas és alumíniumötvözetig elöntötték a játékpiacot, fésülhető hajjal és csöpögős változatban is. Az én koromban – az ókorban, hogy egészen ködössé tegyük az időkereteket – csak arról dalolt a magyar slágerszövegíró a rádióból választott férfiszólistái révén, hogy „barna bőrű hableány”, és persze a hableány nem a Balti-tengerből merült föl, mint Andersen halhatatlan hősnője, nem is Koppenhága partjainál egy sziklára helyezve ült, fényesre fogdosott bronzmellekkel, hanem a Balatonban habzott, melyhez mi hiába vágyakoztunk.
Na, nem kell minket sajnálni, eljuthattunk a napfényes román tengerpartra, Mamaiára vagy Vasile Roaitára. Annak a valódi alaknak, a munkásosztály állítólagos hős szirénásának – tehát nem a kis szirénnek – az eredeti neve Reuter volt, mint a hírügynökségé, és hírügynökként szolgált titokban a sziguranca, a réges-régi román állambiztonsági szervek zsoldjában – de erre finom tengeri homokot…, hiszen ma már senkit sem érdekel, és a tengerparti nyaralványozási támaszpontot sem hívják VR-nek (nem a Vatra Românească névbetűi!), hanem Dél-Euforiának. A magunk korában eljutottunk Venusra, Neptunra, anélkül, hogy űrutazást tettünk volna, és jó volt, mert a napot és vizet nem lehetett elbarmolni, bár olykor szép olajfoltok úsztak reggelente a habokon, de délig felkerültek a nyaralók bőrére és lepedőire. Kit érdekelt? Körül voltunk véve csudás svéd jóillatú hableányokkal, akik szégyentelenül derékig vetkezve mindenki szeme láttára mosakodtak a kempingtábor közös mosdójában. És csehszlovák turistákkal, akik csak akkor mentek haza, mikor a Vörös Hadsereg és szövetségesei bevonultak Prágába. Ja, ’68-ban.
Nem tudtam mit felelni Anitának – hogy visszatérjünk mai főtémánkhoz – arra a kíváncsiskodására, ami a habok sóhajtozó leányainak tápegységét illeti.
Hamarjában azt feleltem, hogy tejszínhabot, azon az alapon, hogy virágot a virágnak, hableánynak habosat. Persze, ebben a liberális koncepcióban ugyanúgy helyettesíthető eperhabbal, szappanhabbal vagy habos tortával, habos kávéval. Kaján énem aztán nem hagyott nyugodni, és kiböktem: hablattyal és Habony Árpáddal. (Ez utóbbit pesze a hírekből ollóztam át, és személye, mondják, éppen olyan titokzatos, mint a hableányoké, de erről ennyit se. Egy ilyen habos nyári kis meséhez ne mixeljünk csúnya, csúnya politikát. Pfuj.)
Utóirat: Kedves H. Chr. Andersen, ha ezeket a sorokat olvasnád, tudom, odafenn az egekben mindenki egyenlő, és nem számít, ha a földiek magyarul vagy dánul haboznak, kérlek szépen, írd meg posta- és e-mail fordultával, mivel táplálkoznak, mit szeretnek ebédre, vacsorára és reggeliben uzsonnára a hableányok. Válaszodat előre is köszönettel várja egy gya(ko)rló és gyakorlatias nagyatya. Azaz én.
