Hétfőn tette közzé a pénzügyminisztérium az év első nyolc hónapjára vonatkozó költségvetés-végrehajtási adatokat. Amiben sikerült rekordméretű növekedést elérni, az a hiány, amit főleg később fogunk a bőrünkön érezni.
Két harmadév alatt 6,5 milliárd lejjel költött többet az állam a bevételeinél, ami több mint a duplája a múlt esztendő hasonló szakaszában jegyzett 3,1 milliárdos deficitnek. Bár az már az első büdzsétervezet láttán világos volt, hogy a kormány teljesíthetetlen bevételi előirányzatokat szabott meg idénre, azért az unió-szerte rekordméretű gazdasági bővülés árnyékában mégis érdekes, hogy a reálgazdaság állapotáról két, jól árulkodó mutatónál még a tavalyi eredményeket sem sikerült elérni. Az egyik a nyereség-, a másik pedig a hozzáadottérték-adó, mert ha a reálgazdaságnak gurul a szekere, akkor van nyereség, és ha van fogyasztás, ami után az állam be is tudja hajtani az adót, akkor a héabevételnek is szárnyalnia kellene. Így viszont az adatok azt mondják, hogy a magánszférának korántsem megy olyan jól, mint azt a kormányzati hősköltemények regélik. Ennek jó eséllyel az lehet egyik oka, hogy a felelőtlenül megemelt állami bérekkel igyekeznek a vállalkozók lépést tartani, ami elviszi a cégek nyereségének, és ezzel együtt a befektetési, fejlődési lehetőségeinek egy részét is. A másik adónem bevételeinek elmaradását már egyre kevésbé lehet magyarázni az adócsökkentéssel, mert annak a hatása rég elmúlt. Inkább azzal, hogy az illetékeseknek túl nagy kihívás az adócsalók fülön csípése.
Több mint valószínű, hogy a még a múlt évihez képest is röppályára álló hiány láttán faragta le drasztikusan a kormány a beruházási alapokat a közelmúltbeli költségvetés-kiigazításnál, amit már csak a szokás hatalmából is hazudtak pozitívnak. De ez a játék sem megy a végtelenségig. Az utóbbi évtizedben sikerült az államadósságot a bruttó nemzeti össztermékhez viszonyítva tízről negyven százalékra feltornásznia kormányainknak. Nagyságrendileg annyival nőtt az államadósság ez idő alatt, mint az államkassza egy egész éves bevétele. Ennek csak az éves kamata több már kétmilliárd eurónál. Nem állunk már messze attól, hogy a csodálatosan bővülő gazdaság mellett azért kelljen hiteleznie az államnak, hogy a tartozásainak egyáltalán a kamatait törlessze. Az ilyen „gazdaságpolitika” hosszabb távú következményeit a görög példán láthattuk az utóbbi szűk évtizedben, csak az a kétséges, hogy egy nem az euróövezetbe tartozó állam bedőlésének elkerüléséért elvégzik-e még egyszer a szóba jöhető döntéshozók ugyanazt a tűzoltómunkát. És ha mégis, vajon milyen áron?
