2023. december 7., csütörtök

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Túladagolt boldogság

Tombol a nyár. Melegrekordok dőlnek meg Európa-szerte. A nyaralni vágyók zöme víz mellé menekül a hőség elől. Sokan választják a hazai tengerpartot, ám az ár-érték arány miatt egyre többen a külföldi üdülőhelyeket preferálják, többek között Dél-Európát, ahol talán még elviselhetetlenebb a kánikula, és tűzvész is előfordul. Félájultan pihegünk otthon a felhevült falak között, és azon töprengünk, hova lehetne, ha csak rövid időre is, elmenekülni. Délre, a még nagyobb forróságba? Nem, elegünk van a hőhullámokból, nem kívánjuk a tömeget, és a megszokottságból is elkívánkozunk. Akkor hát nincs más választás, hátra arc, irány a hűvös észak. Gyerünk Norvégiába! 

Persze, tudjuk már, nincsen rózsa tövis nélkül, így hát észak sincsen szélvész nélkül. Augusztus elején heves esőzések csapnak le a békés országra, a földcsuszamlások, árvizek sokak életét keserítik meg, teszik tönkre. Ajaj, talán jobb lett volna mégis a napos oldalt választani? Csakhogy már nincsen visszaút. Augusztus vége, reptéri kavalkád, és már száll a gép. Egyik pillanatban Segesvárt véljük magunk alatt felfedezni, a másikban Vásárhely felett húzunk el, a következő órában egyik lábunkat a Balti-tengerbe, másikat pedig már az Északiba lógatjuk, s mire szürkülödik, megkezdjük az ereszkedést az Oslo-fjord sötétje felé. 

Ismeretlen, mégis ismerős, hiszen megfordultunk már családostul az északi fővárosban, de most másképp, kicsit érettebben, a magunk útját járjuk. Egyetlen napot szánunk rá, ezért alaposan a lovak közé csapunk. Előre, azaz norvégül: fram! És ha már fram, akkor hát Fram, de nem a jegesmedve, hanem a világhírű hajó, amely az Oslo nyugati felében levő Bygdøy-félsziget hasonló nevű múzeumában található. A háromárbócos szkúner, korának kiemelkedő járgánya, önmagában is érdekfeszítő, hiszen kifejezetten sarki körülményekre tervezték, de túl a tárgyi gyűjteményen, a történelem azon illata varázsolja szentté a helyet, amelyet az egykori legénység emléke és szelleme áraszt. A 19. század végén, a 20. század elején már csak a sarkok maradtak feltáratlanok az emberiség előtt, észak és dél azonban nem adták könnyen magukat. De Isten kiteremtette azokat a nagyszerű felfedezőket, akik képesek voltak Földünk utolsó fehér foltjainak is a végére járni. Világunk legzordabb, jégpáncéllal borított területeinek a felfedezése, és ezen belül is az Északi-, valamint a Déli-sark elérése akkora kihívások voltak, amekkorákról álmodni sem mertek a korábbi századok felfedezői. Az ezekbe a térségekbe irányuló expedíciók az emberi kíváncsiság, teljesítőképesség és kitartás párját ritkító példái. Mindezen kalandozásokban pedig kiemelkedő szerepet vállaltak a norvégok, a teljesség igénye nélkül nevezetesen a Nobel-békedíjas Fridtjof Nansen – az ő grönlandi, valamint északi-sarkvidéki expedíciójának köszönhető, hogy Norvégia a sarkkutató nemzetek sorába emelkedett – és a nagy Roald Amundsen, aki megrögzött sarkkutatóként több felfedezést is tett, de aki leginkább attól vált világhírűvé, hogy bajtársai élén elsőként jutott el a Déli-sarkra. Aki egy kicsit is ismeri ezeket a történeteket, annak a múzeum maga a paradicsom, órákig lehet benne álmodozva tanulni, tanulva álmodozni. 

Gustav Vigeland egyik szobra a Frogner parkban

Ám Oslo nem csupán a fentebb említett, illetve a Thor Heyerdahl típusú megszállott és vakmerő világvándorokról ismert. Megtekintjük a Nobel-békedíj átadásának helyet adó városházát, a tengerparton magasodó Akershus erődöt, majd a főváros művészeti csodakertjében gyönyörködünk, a Frogner parkban. Itt szó szerint tobzódunk a kiállított szobrok között, és azon gondolkodunk, hogy miként alkothat egyetlen művész ennyi csodát. Mert Gustav Vigeland munkássága maga a kézzelfogható, tapintható varázslat, és nem csupán azért, mert a 20. század elejének formavilágába kalauzol, hanem mert az életünkről szól, arról az ajándékról, amelyet Istentől kapunk, de csak kölcsön. A legismertebb norvég szobrász munkásságát az élet és a halál, a férfi és a nő közötti kapcsolat, a gyermekekhez fűződő viszonyunk hatják át. A közel 200 szobor és dombormű között őgyelegve ráismerünk önmagunkra, felfedezve az élet apró örömeit, nehézségeit. Felismerjük, hogy nem csupán a saját életünket kapjuk ajándékba, hanem a szüleinkét, szerelmünkét, gyermekeinkét, unokáinkét is, ugyanakkor tudatosul bennünk az is, hogy az életben, párkapcsolatainkban buktatók, kemény csaták is vannak, amelyeket ki-ki meg kell harcoljon. Mire végigrohanunk az emberi lét fontos stációin, a születéstől a gyermek- és ifjúkoron át az érett felnőtt-, majd időskorig, már csak a rothadó porhüvely jelzi, hogy mennyire mulandók vagyunk.

A Frogner park Oslóban

Emberi alkotásból azonban ennyi elég is – gondoljuk –, és elindulunk Isten nyomába, felfedezni a csipkézett norvég partok titkait, a természet Urának remekbe szabott alkotásait. Norvégiában minden egyes megtett kilométer maga a csoda, a természetet kedvelő emberek felülmúlhatatlan fellegvára. Torpi szállásunkról bazaltsziklába vágott autópályán indulunk délre. Az Északi-tenger partvonalát követjük, végeláthatatlan rengetegben kanyargunk, áttetsző tavakat kerülgetünk. Számtalan alagút és viadukt teszi látványossá és nem mellesleg gyorsabbá előrehaladásunkat, annyira, hogy még a borsos útdíjakat is feledteti velünk. Egy bizonyos szakaszon elnyel bennünket a föld, majd, amint napvilágra kerülünk, magasan suhanunk egy festői fjord fölött feszülő hídon, és azt sem tudjuk, mit csodáljunk jobban: az alattunk csillogó sötétkék víztükröt, a meredek partra épített tökéletes várost, vagy a mellettünk elsuhanó acélsodronyokat. S mire felocsúdnánk, már ismét a föld alá, azaz a város alá bukunk, megkímélve azt az átutazó forgalomtól. Időről időre azonban ismételten előbukkan a tenger, és nagyon de nagyon kívántatja magát. Nem tudunk ellenállni, Norvégia legdélebbi városában, Mandalban – Vigeland szülővárosában – letérünk a főútról, és kikanyarodunk egy világítótornyos partszakaszra. A strand finom, aranysárga homokjánál már csak a környezete bámulatosabb, nagyítóval sem találni szemetet. Helyi emberek sétálnak, és élvezik a késő nyár lágy cirókáját. Vannak fürdőzők is, ezen felbátorodunk, és beledideregjük magunkat a vízbe. Nincsenek elvárásaink, ezért a víz hőmérsékletén nem lepődünk meg, még akkor sem, amikor eláll a lélegzetünk. Előbb bokáig, majd térdig belebátorkodunk, s miután a derekunkat is szétsziszegjük, elmerülünk a habokban, és megrészegedve, önfeledten zihálunk... a boldogságtól. A pillanat szépségét az a tudat koronázza meg, hogy Csenge lányunk történetesen ugyanakkor, ugyanabban a tengerben lubickol, csakhogy a néhány száz kilométerrel délebbre fekvő Hollandiában, ahová a segesvári református ifivel érkezett. Még hogy elválaszt a tenger! Sokkal inkább összeköt! Nincs az a mérhetetlen világóceán, amely felett nem cikáznak át fénysebesen a gondolatok. 

Felfrissülve vágunk neki, hogy megtegyük a hátralevő néhány száz kilométert. Ezernyi tó, alagút, mintagazdaság, kifogástalan külsejű ház, zöldellő táj, egyre magasabb hegyek, mígnem megérkezünk utazásunk fő célpontjához, a Lysefjord bejáratához. A partok között komppal kelünk át, a húszperces út felér egy önálló, látványos hajókirándulással. Arcomban érzem a szabadság fuvallatát. A festői Jørpelandot választjuk főhadiszállásunknak, s miközben a vendégfogadónk teraszáról legeltetjük szemünket a jachtkikötő árbócain, némán borít be öblöt, várost az északi éjszaka csendje. 

Homokos tengerpart Mandalban

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató