Nocturno

Miközben a világban odakinn egymást érik a rémségek, és az emberek összevissza vándorolnak a glóbuson, nem találja helyét az igazság, és festékkel öntik le Mátyást, mások ócska forradalmár légióparancsnoknak akarnak bálványt faragni, csak hogy a hely embereinek életkedvét letörjék, mert gyűlölködni szebb és nemesebb, történelmibb, mint békét szerezni, 

szóval mondom, mindeközben ha éjszaka nem tudnál aludni, mert sokat ettél az este, mert koplaltál, mert gond gyötör, mert nincs pénzed, hogy nyaralni vidd a családot, vagy mert miből lesz a holnapi falat, miközben éjszaka arra riadsz, hogy elfelejtetted megírni, betenni a hűtőbe, kimutatni, nem csináltad meg, pedig megígérted, nem javítottad meg, nem hívtad föl, nem intézted el, nem látogattad meg, pedig haldoklik, nem léptél fel hozzá a kórterembe, műterembe, hivatalba, nem voltál nála kint hónapok óta a temetőben,

miközben azon gyötrődsz, hol hibáztad el, hol léptél bután és elővigyázatlanul, ugyan mivel sérthetted meg, miért fordult el tőled, hol vannak a régi barátaid, hol van az a könyv, amit régen vissza kellett volna adnod, mióta nem olvastál egy igazi jó regényt, verset,

hirtelen ötlettel sétálj ki a teraszodra, ha kertes házad van, nyiss ablakot nagyra, könyökölj ki, menj, ülj le a kerti padra, ereszkedj kint felejtett nyugágyba, és ráébredsz, hogy varázslatos az augusztusi éjszaka. Rejtett, csodás illatokkal van tele, balzsamos a levegő itt a városodban, a ronda blokkok és kőfalak között, hogy eszeveszetten cirpelnek a tücskök vagy a kabócák, mintha csak Korfu szigetén járnál, ahová néhány évvel ezelőtt eljutottál.

Nyújtózz nagyot, olyan vérbelit, mint amikor még nem fájt a hátad és nem merevedett le a nyakad. Titokzatos zajokkal telik meg a nappal eseménytelen, unalmas utca. Valahol megzörren egy ablak, lepörög egy korán elszáradt, hőségtől kimúlt juharlevél, valaki köhint, száraz, dohányos hang, talán éppen olyan álmatlan, mint te, lekoppan a földre a szilva vagy a vackor, nem tudod, ki ültette a fát, de jól tette, éppen az ablakod előtt borult virágba a tavasszal, minden szakaszát láttad a gyümölccsé érésnek, csak úgy a szemed sarkából, és megnyugodtál: nem, mégsem szakadtál el teljesen a természettől.

Szóval azt tanácsolom, ha nem tudsz tovább aludni, lépj ki az éjszakába: még nem indult el a forgalom, még nem hörög házadtól nem messze a kukáskocsi, és nem bosszankodsz az örök szemetelőkön, mert nem is látszanak.

Megnyugtatóan ég a járdaszéli lámpás, a lombokon átszűrődik a fénye, épp egy váza csillan meg, görög utánzat az ebédlőasztalon. De háttal vagy, hiszen most minden idegszálad ezt az éjszakát akarja a télbe átmenekíteni.

Valamilyen éjszakai állat suhan át az úton, macska vagy ki tudja, tigris, ebben az afrikai eredetű hőségben minden megtörténhet, elvégre ideköltözött a trópus, nem csak a menekültek bontják a kerítést, hanem a hőség is szabályt bont: nappal aludnál, éjszakára homoksivataggá válik az ágy, ki kell lépni, meg kell fürödni a csillagdús éjszakában. Ja, ezt csak képzeled: nem látszanak a csillagok, az üstökös sem, amely épp a szemed előtt porladna el, nem látod, mert a város párája eltakarja a bolygókat és a világegyetemet, de tudod, hogy még megvannak, még megvagy és élsz.

Majd a hét végén, biztatod magadat, majd kikocsikázol falura, a nyaralóba, és felnézel a magas égre, mint Doberdónál a nagyapád, és elgondolod, jó mélyet szippantasz vagy nyelsz a különösen fűszeres, életet-élvet adó levegőből, amit most nem bomlaszt kombinát és forgalom, rossz lehelet és reklámparfüm.

Miközben a világban odakinn egymást érik a rémségek, és az emberek összevissza vándorolnak a glóbuson, nem találja helyét az igazság, leplezetlen támad a gyarló és hamis szenvedély, a silány látvány, és nőnek a szeméthegyek, mondom, mindezek dacára felrémlik Kosztolányi verse, a Hajnali részegség. Ha még emlékszel rá, ha még emlékszel apádra, aki azt suttogta neked egy kórházi ágyon, egyszer régen, nagyon régen, amikor még hitted, te majd halhatatlan leszel...