2022. augusztus 16., kedd

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Temesváron dolgozó marosvásárhelyi újságírót díjaztak

Az Európai Regionális Televíziók Szövetsége (CIRCOM)  televíziós fesztiváljának multimédia kategóriájában díjnyertes lett Keresztes Péter ukrajnai menekültekről szóló tévériportja. A máramarosszigeti határátkelőnél tapasztalható helyzetről szóló, A háborúban nincs jó búcsú című riport a Román Közszolgálati Televízió Temesvári Területi Stúdiója számára készült, ahol a marosvásárhelyi származású Keresztes Péter dolgozik. Az újságíró eredetileg nem riportkészítés végett érkezett Máramarosszigetre, hanem a Máltai Szeretetszolgálat önkénteseként. A háború kitörése után egy héttel napi 12 órát töltött a határnál, ahol a menekültek fogadásánál segédkezett. A nemzetközi elismerés kapcsán Péterrel a határ menti tapasztalatairól beszélgettünk.





Keresztes Péter A háborúban nincs jó búcsú című riportja nyerte el a PRIX CIRCOM nemzetközi televíziós fesztivál egyik különdíját. Februárban naponta nagyjából 2000 ukrán menekült lépte át a határt Máramarosszigetnél, a legtöbben az életükön kívül nem sokat tudtak megmenteni, erről szól a 10 perces anyag. Az egyszemélyes stábként dolgozó Keresztes Péter a díjat az ukrán menekülteknek ajánlja fel, kifejezve ezzel együttérzését a több millió ártatlan civillel.

A CIRCOM az európai regionális közszolgálati televízióállomások szakmai szövetsége, amely évente díjazza a legjobb televíziós alkotásokat. Idén 12 kategóriába lehetett benevezni, a zsűri kategóriánként egy fődíjat és egy különdíjat osztott ki. 2022-ben újdonság volt a digitális multimédia kategória, mely a hagyományos televíziós műsor- készítés műszaki és kifejezésbeli megújulását is figyelembe vette: hogyan lehet közelebb kerülni a nézőkhöz a digitális eszközök által, miként válik interaktívabbá a médium, illetve hogyan érdemes kihasználni a legjobban a modern technikát a riport vagy adás elkészítésének érdekében. A szakmai zsűri a napokban nyilvánosságra hozza indoklását is, melyből kiderül, hogy mit értékeltek, miben láttak fantáziát. A díjátadó Galwayben, Írországban lesz május 26-án. A CIRCOM díjazásának bő 30 éves történetében ez az első alkalom, hogy a Román Televízió valamelyik magyar nyelvű riportja részesül elismerésben.

 – A háborúban nincs jó búcsú – ezt a címet adtad a díjnyertes riportnak. Mi ihlette a címet?

 – Tulajdonképpen az egyik interjúalanyom, egy kárpátaljai magyar lelkész fogalmazta meg. Ő mesélt arról, hogy főként a nők és a gyerekek járnak templomba, a férfiak nem mernek kimozdulni, nem mernek nyilvánosan mutatkozni, félnek a sorozástól. Elmesélte, hogy ő maga is el kellett búcsúzzon a családjától, és ennek kapcsán fogalmazta meg, hogy a háborúban nincs jó búcsú, mert nem lehet tudni, hogy lesz-e még találkozás, vagy ha lesz is, az milyen lesz.

 – A háború kitörése után először önkéntesként érkeztél a határhoz...

 – Igen, amikor kiderült, hogy a temesvári Máltai Szeretetszolgálat önkéntesekből álló csoportot küld a határhoz, megkérdeztem, hogy csatlakozhatok-e; így én is önkéntesként érkeztem a határhoz, napi 12 órán át segítettem a menekülteknek, és a nap többi részében próbáltam dolgozni. A háború kitörése után egy héttel érkeztünk oda, a Máltai Szeretetszolgálat önkénteseinek az volt a feladata, hogy fogadják azokat, akik átjöttek a határon. Segítettünk cipelni a csomagjaikat, kávéval, teával, szendviccsel kínáltuk őket, beszélgettünk velük, majd átirányítottuk őket más szervezetekhez, ugyanis mindenkinek megvolt a maga pontos feladata. Egy hónapra rá, március végén visszatértem a határhoz újabb négy napra, akkor is filmeztem, készítettem egy follow-up típusú riportot, arra próbáltam választ keresni, mi is történt az utóbbi egy hónapban, az első riportalanyaim sorsának az alakulását is próbáltam kinyomozni.





 – A háború kitörése óta rengeteg beszámoló, riport látott napvilágot a határ menti helyzetről. Bár még úgy tudom, a szakmai zsűri indoklását nem kaptad kézbe, mit gondolsz, mi az a többlet, ami miatt a riportod elnyerte a tetszésüket?

 – Én úgy gondolom, hogy két dolog nyerhette el a zsűri tetszését, az egyik az újságírói hozzáállásom, ugyanis nagyon hangsúlyosan kiemeltem, hogy én a helyszínen nem szeretnék interjút készíteni az akkor, frissiben érkezett menekültekkel, mert sok kollégától eltérően úgy éreztem, ez nem lenne etikus. Inkább olyanokat kerestem fel, akik pár napja már a városban, Máramarosszigeten tartózkodtak, volt lehetőségük valamelyest kipihenni magukat. Nem az első sokk okozta állapotukra próbáltam újságíróként rávilágítani, nem szerettem volna piócaként kiszívni történeteket, amit ki is hangsúlyoztam az anyagban. Emiatt egy atipikusabb újságírói hozzáállás mellett döntöttem, ami valószínűleg elnyerte a zsűri tetszését. A másik tényező, hogy a kategória, amelybe beneveztem, a multimédia. Itt azt is figyelembe vették, miként használjuk az újfajta komunikációs eszközöket, a technikát, hogyan próbáljuk interaktívabbá tenni a hagyományos televíziós médiumot. A határátkelőnél számtalan személyes drámával, kilátástalansággal lehetett találkozni, melynek feldolgozása, riportba foglalása szakmai és etikai kérdéseket is bőven felvet. A riport stílusa éppen ezért visszafogott, kevés narrációt tartalmaz, hogy megadja a nézőnek a gondolkodás és az önreflexió lehetőségét. Az anyag tartalmába a nézők is beleszóltak, ugyanis az ő kérdéseikre is válaszoltunk.

 – Kiket sikerült megszólaltatnod az anyagban? 

 – Mivel Temesváron magyar nyelvű adást készítek, fontos volt, hogy lehetőleg legyenek magyar nyelven megszólaló alanyaim is. Nehezen, de sikerült találnom egy családot, akik 11 menekültet fogadtak be, náluk beszéltem többek között egy Kelet-Ukrajnából származó nővel, aki két gyerekkel menekült el, egy egyetemistával, aki szintén Kelet-Ukrajnában tanult, és Líbiába ment vissza, amikor kitört a háború, neki szerencsére volt ahová hazamennie.

 – Amikor az ember ennyi borzalommal szembesül, pillanatok alatt tönkretett sorsokat, szétszakított családokat lát, megdöbbentő történeteket osztanak meg vele, lehetetlen, hogy ne viselje meg. Te hogyan élted meg a határnál töltött időt?

 – A menekültek ártatlan ukrán civilek, akiknek ha az ember a szemébe néz, rájön, hogy akár ő maga is lehetne a helyükben. Nagyon megrázó volt látni, hogy egyre csak érkeznek a nők és a gyerekek, ugyanakkor segítőként is nehéz volt, mert úgy éreztük, a mi segítségünk szinte semmiség azok után, hogy sokan több száz kilométeren át cipelték a bőröndjeiket, mi pedig csupán néhány méteren át vettük át tőlük. Úgy éreztük, nem tudunk úgy segíteni, ahogy szeretnénk. Én önkéntesként dolgoztam, volt rajtam egy máltai ruha, ezért másképp viszonyultak hozzám a menekültek, mint a sajtós kollégákhoz általában, jobban megnyíltak, mint ha a mikrofont az orruk alá toltam volna. Napi 12 órát töltöttem a határnál, így rengeteg történetet hallottam. Amikor hazajöttem, és dolgozni kezdtem az anyagon, szinte belebetegedtem, talán ennyire nehéz dolgom az elmúlt 20 évben nem volt. A napokban fogalmazódott meg bennem, hogy amikor az ember sajtósként ilyen helyzettel szembesül, magára ölt úgymond egy vastag bőrt, és ezáltal próbálja magát lelkileg távol tartani a történtektől, de segítőként ezt nem lehetett megtenni.

 – Említetted, hogy sokan megnyíltak előtted, számtalan megrázó történettel szembesültél. Volt-e olyan, ami különösen mély nyomot hagyott benned?

 – Mindenik történet rendkívül mély és megdöbbentő volt. Az ukrán anya, aki bekerült a díjnyertes riportba, elmesélte, hogy egy élménymozit működtetett, egyik nap még működött a sikeres vállalkozása, másnap pedig be kellett ülnie az autóba a két kisgyerekével, és 1500 km-t utaznia. A férjéről nem tud semmit, ő Ukrajnában kellett maradjon. Egy másik nő elmesélte, hogy február 23-án még úgy feküdtek le, hogy másnap mennek iskolába a gyerekek, majd utána úszóedzésre. Reggel 5-kor viszont arra ébredtek, hogy bombáznak, és menekülni kell. Egy másik anya, aki picit tudott románul, elmesélte, hogy a nagymamája mindig szorgalmazta, hogy tanuljon meg valamelyest románul, mert a család felmenői között voltak románok, de sosem gondolta volna, hogy ennek valamikor hasznát fogja venni.

 – Visszatértél március végén, amikor már jó ideje javában dúlt a háború. Mit tapasztaltál akkor, változott-e azóta a helyzet?

 – A Máltai Szeretetszolgálat országos szinten szervezi meg a határ menti segítségnyújtást, beosztják, hogy egyhetes turnusokban különböző városokból érkezők segítenek. Amikor szóba került, hogy vissza lehet menni, azonnal jelentkeztem, szerettem volna látni, miként alakult azóta a helyzet. Akkor a kezdeti kétezerhez képest már napi 800-900-ra csökkent a menekültek száma.

Bármilyen durván is hangzik, de a visszatéréskor sajnos azt tapasztaltam, hogy megszoktuk a háborút, azt, hogy jönnek menekültek, és sajnos azt is, hogy lankadt az adakozási kedv is. Beszéltem egy magyar szervezettel is, amelynek tagjai Máramarosszigeten befogadtak menekülteket, és ők is azt mondták, hogy a háború legelején nagyon sok felajánlás érkezett, rengetegen hívták telefonon, és érdeklődtek, hogy miben segíthetnek. Aztán néhány hét múlva csökkent az adakozási kedv, kevesebb a megkeresés, így mind nehezebb és nehezebb biztosítani az élelmet adományokból a menekültek számára. El is hangzik a riportban, hogy hálásak az eddigi adományokért, de elsősorban tartós élelmiszerre ma is óriási szükség van, a segélyszervezetek ma is ugyanúgy dolgoznak, a befogadott menekülteket továbbra is el kell látni.

A háborúban nincs jó búcsú riport a Körkép a végekről regionális magyar adás számára készült, visszanézhető a TVR Temesvár Facebook- és YouTube-oldalán.