Érdekes, a németek évtizedek óta, a háborús nemzedék kihalása óta nem azonosulnak a náci korszakkal. Beszélnek róla és elítélik.
Érdekes, a németek évtizedek óta, a háborús nemzedék kihalása óta nem azonosulnak a náci korszakkal. Beszélnek róla és elítélik. Szóban, tettekben. Ugyanez nálunk egyáltalán nem így van. Sok-sok évig a hivatalosság hallgatás alá vonta, elítélte, kirekesztette, megvetette a korszakot. Tudták, ez az egyetlen mód, hogy a szocialista táborban (és nem kommunizmusban, ami soha nem volt Romániában és Magyarországon, hogy csak e két államról szóljak; kommunisták voltak, párttagok,
akiket sokáig a munkáspártokban mozgattak bábként a még nagyobb komcsizsarnokok és agymosómesterek), a szovjet fegyverek és a Vörös hadsereg csizmái alatt meghatározott árnyékban viszonylag békében mozoghassanak, amit fénynek kellett mondani, Keletről jövőnek természetesen.
Aztán elmúlt a nyomás, a csizma visszahúzódott, és akkor az emberek elkezdtek nosztalgiázni egy olyan korszak iránt, amit a legtöbbjük – én sem – éltek át, ami a szülők és nagyszülők meséjében ideálissá, álomszerűvé növekedett. Bevonulás fehér lovon, virágeső, nagyasszonyi, báli ruhákba öltöztetett szűzlányok köszöntik Őt és a Főrangú asszonyt. Székely kapu, lovon jönnek a hadak vezérei, sokan várják őket húsz év kisebbségi sanyarúság után. Sokan még az 1929–1933-as gazdasági világválságot is a román uralom nyakába varrnák. Holott a másik országban, az Ártándon túli Óperenciában is rettenetes volt a gazdaság összeomlása és a munkanélküliség, a rendőri terror, pedig azt színmagyar emberek csinálták, szín és színes, meg színtelen magyar embereknek. Az persze már nem számít bele az érzésekbe, hogy volt egy értelmetlen hősi tömeghalál a Don-kanyarban és másutt is 1941–1944 között, volt háborús nélkülözés, értelmetlen célok értelmében kérték a lakosságtól az áldozathozatalt és éhezést, pincékbe búvást, a félelmet. Nem, gondolják, hogy rossz lóra tett a nosztalgiákban daliás hőssé nemesült agg, vesebajjal küszködő Kormányzó és a miniszterei. Szövetségese volt egy őrült diktatúrának, amely végül szövetségesét is megszállta, a kormányzót, a daliát elraboltatta. Csak az jut eszébe, hogy négy évig törékeny többségben volt, aminek keservesen megitta az árát az utána következő negyven évben, és ma sem mondhatja magát szabadságjogaiban, szimbólumaiban, nyelvhasználatában teljesen egyenjogúnak. Vagy tán éppen azért hiszi, hogy akkor jobb volt?
Kinek? Néhány ezernek, aki ügyesebben mozgott, hivatalt kapott, akinek voltak kapcsolatai. Aki tudott még szerezni egy kiló liszttel többet, a tilalom ellenére. Akihez a durvalelkű csendőr magyarul szólt, és küldte el az anyjába, vágta pofán a rend kedvéért. Akivel a nagyságos hivatalnok szívélyesen közölte, hogy eloláhosodott a 20 év alatt, a rendőr magyarul szólt és a postás is, mikor kikézbesítette az SAS-behívót. Hadifogság, félárvák, keresztek, fejfák, ismeretlen katonai nyughelyek következtek. És akkor még semmit sem szóltam a lágerekről (a szovjetről vagy németről), arról midőn a boltok előtt nagy volt a sor, amikor abban reménykedtek, hogy ha a zsidókat elviszik, nekik jobb lesz. Nem lesznek majd ügyvédek, akik védték őt a törvényszéken, ui. két nyelven beszéltek, orvosok, akik ingyen is gyógyítottak, kereskedők, akik hitelbe is adtak. Elvitték őket hetven éve, de ebből semmiféle hasznot nem látott a Horthy-nosztalgiázó nagyapja.
Az azonosulás csak azok fejében és keblében ver fészket, akik eleve történelmietlenül tekintenek a történelemre. Akik nem számolnak a realitással. Akik mindig másban keresik saját esettségükért az okozót. „Holott a sírt, hol atyja nyugszik, kellene megbotoznia”. Nem én mondtam, hanem József Attila.
A németek számára Hitler és rendszere maga a megtestesült rossz, a végtelen német katonatemetők, a lerombolt német városok és lerombolt európai városok atyamestere, a németek összeurópai negatív megítélése sok-sok éven át, a német nyelv kihullása a világnyelvek sorából. Idehaza mindez aligha nyom a latban a nosztalgikus és félkatonai zűrzavaros handabandázásban. Az internetes gyűlöletbeszélőknél. Itt csak a hősiesség számít és a sértett büszkeség, a valakit megvetni vágyás két elveszett világháború, szétcincált ország és az ismételten megerősített Trianon dacára.
