„Nem, te regényt fogsz írni…”

Alkotók a kánon hasznáról, haszontalanságáról

Melyik műnemnek – ezen belül pedig műfajnak – van a legnagyobb presztízse a mai magyar irodalomban, hogyan határozhatja meg egy író, költő alkotói „eszmélését” a kánon, van-e egyáltalán létjogosultsága a művek külső normák szerinti elfogadásának vagy elutasításának? – ezek körül a kérdések körül forgott a 28. marosvásárhelyi könyvvásár péntek délutáni beszélgetése. A Nemzeti Színház Kistermében Szegő János Darvasi László, Fekete Vince, Garaczi László, Márton Evelin, Márton László és Szántó T. Gábor szerzőtársakat faggatta a könnyed hangulatú együttlét háromnegyed órájában.

Márton László a műfaji rangsorolás kapcsán elmesélte, hogy több olyan pályatárssal találkozott, aki novelláskötet tervével kopogtatott a kiadójánál, ahol azt a választ kapta: „nem, te regényt fogsz írni”. Darvasi László hozzáfűzte: őt novellaíróként „elég jól kezelik”, de a rövidpróza valóban rangján aluli műfajként van számontartva – ahogy a műnemek közül a dráma is –, a regény pedig mint prózai műfaj „mindent visz”. Darvasi azt is megjegyezte: nagyon boldog volt a kiadója, amikor drámakötetének kéziratát máshoz vitte publikálásra. Szántó T. Gábor kifejtette, hogy sokak szerint a költészet az irodalom csúcsa, a közönség azonban tényleg a regényt szereti leginkább.

– Többféle szempont szerint lehet rangsorolni a műnemeket, műfajokat, ha ennek egyáltalán van értelme – tette hozzá Szántó T. Gábor.

Igazságos és igazságtalan

A második „körben” az eszmecsere házigazdája személyes kánontapasztalataikról kérdezte vendégeit. Márton Evelin arra hívta fel a figyelmet, hogy bár mostanában a prózai művek a nyerőbbek, a legtöbb antológia verses. Fekete Vince Hervay Gizella költészete kapcsán az igazságos és igazságtalan kánon között tett különbséget, Szilágyi Domokos árnyékában ugyanis Hervaynak sokáig ez utóbbi viszonyulás jutott.

– Valamikor nálam is párhuzamosan „futott” a két alkotó, és mindig Szilágyi jött ki győztesként. Ez pár éve megváltozott, amikor a Halálgyakorlatok című kötetet kezdtem írni, és ez a tárgyias, dísztelen líra, a magány és kiszolgáltatottság, amit Hervay költészete is képvisel, valahogy közelebb hozta őt hozzám. Hervay Gizella költészetének megítélése az elmúlt években egyébként a fiatalok részéről is sokat változott – tette hozzá Fekete Vince.

– Szinkronban vagy kontrasztban akartak-e lenni a kanonikus erőkkel? – tette fel meghívottjainak Szegő János az együttlét talán legizgalmasabb kérdését. Garaczi László válaszként egy diákkori emléket elevenített fel, amikor bekényszerítették az iskolai énekkarba, ő pedig, hogy onnan kiszabaduljon, tudatosan „kiénekelt”.

– Az, hogy individuumként egy rendszerben kell létezni, egy kánonhoz alkalmazkodni, szerintem nonszensz, mert az alkotásban legsajátosabb élményeinket kellene megszólaltatni. Tudatosan arra figyelni, hogy mi a kánon, öncsonkítás – szögezte le Garaczi. 

Nemzedéki képződmények és az underground rangsor

A továbbiakban arra is fény derült, hogy írói, költői pályájuk elején mennyire érezték magukat a beszélgetés résztvevői egy bizonyos alkotói nemzedékhez tartozónak. Márton László a Jelenlét című bölcsészkari folyóirat körüli szerzői csoportosulásról szólt, majd a szintén generációs „képződménynek” tekinthető Örley-körről, illetve más regionális „mozgolódásokról”, amelyek nemzedékiek is voltak, meg nem is. A nyolcvanas évek közepe táján egyszer csak jelentkezni kezdtek a különböző csoportokhoz tartozó emberek, de az, hogy kialakult egy írói nemzedék, csak tíz év múlva vált nyilvánvalóvá – tette hozzá Márton László.

Darvasi László a Pesttől kicsit távolabb születő irodalmi lapokról tett említést – mint például a szegedi Pompeji –, amelyek őrizték a vidékiség dacát, anélkül, hogy ezzel különösebb feszültséget keltettek volna.

– Olyan nincs, hogy valaki ne akarná észrevenni, hogy van irodalmi kánon. Az írók mindig megbeszélik maguk között, hogy éppen kit tartanak fontosnak, kinek van „jobb szériája”, tehát az irodalomtörténészi, kritikusi értékítélet mellett van egy underground kánon – fejtette ki Darvasi, majd elmesélt egy történetet arról, hogyan került kánonközeli helyzetbe a – szerzőket kanonizálni, illetve a kánonból eltolni próbáló – Holmi irodalmi lap révén: a lap főszerkesztője, Réz Pál elismerő levelet írt Darvasinak Virágzabáló című regénye kapcsán, pedig a művön nagyon érződött a Holmi által nem kedvelt Mészöly Miklós hatása. 

A felidézett jelenet után szinte adta magát a következő témakör: az irodalmi folyóiratok kánonképző felelőssége. Márton László úgy vélte, egy lap szerkesztőségének szellemi műhelyként kellene működnie, de egy ilyen csoportosulás, szerzői kör sok véletlenszerűséget, előítéletet, ízlésítéletet, szimpátiát és ellenszenvet rejthet magában, amivel mind számolni kell.

– Egy fiatal író számára ez egy szocializációs folyamatnak is tekinthető. Rossz esetben az illető mellékvágányra téved, és, amint az Karinthy Ferenc Naplójában olvasható, havonta felteszi magának a kérdést, hogy benne van-e a legjobb tízben – fűzte mondandójához Márton László, majd arra is felhívta a figyelmet, hogy egy markáns irodalmi értékelés még a múltat, egy korábban élt alkotó megítélését is hirtelen meg tudja változtatni, a jelen pedig teljesen képlékeny, legfeljebb „fogadásokat lehet kötni” rá. 

Egy kiskultúra panasza?

Szántó T. Gábor szerint a kánon kérdése tulajdonképpen egy kiskultúra panasza, egy nagyobb, szabadabb kultúra ugyanis színesebben értékeli önmagát, jobban befogadja a másságot, és nem tulajdonít akkora jelentőséget a személyes kapcsolatoknak. Szántó azt is kiemelte, hogy egy alkotóra nemcsak a nemzeti, hanem a külföldi irodalom is gyakorolhat hatást, annak azonban, hogy egy külső impulzusokból merítkező művet hogyan fogad a hazai irodalomesztétika, társadalomlélektani oka is lehet.

Az erdélyi írólét kapcsán Fekete Vince úgy vélte, itt annyi kánon létezik, ahány lap, hiszen valamennyi folyóirat kánonalkotó szereppel bír, de nem biztos, hogy ezek a kánonok „passzolnak” egymással. 

Márton Evelin, a Helikon szerkesztőségének belső munkatársa megjegyezte, hogy őt egy kézirat értékelésénél sohasem a szerző kiléte érdekli, hanem kizárólag a szöveg minősége.

Fogódzó és hatalmi harc

Garaczi László egy személyes tapasztalatból kiindulva kifejtette, hogy egy, az irodalmi életben kirobbanó cirkusz valójában nem a szerzőről szól, hanem a kritikusok „szkanderezéséről”, és egy ilyen „ricsaj” akár pozitív értelemben kanonizálhatja a szerzőt.

– A kortárs kánon egy oximoron, vagyis nem létezik egyetlen ilyen kánon, csak több. Valójában ez egy hatalmi harc – szögezte le Garaczi, majd hozzátette, hogy a kánon igazi jelentősége abban nyilvánulhat meg, hogy „a fiatalokat beviszi az alkotásba”, illetve megmutatja az olvasóknak, hogy a kortárs írók közül kinek a művéhez nyúljanak. Különbséget kell tenni a rendkívül fontos irodalomtörténeti kánon, valamint a kortárs kánon között. Előbbi nélkül nem lenne irodalom, „csak egy hatalmas kása, amiben véletlenszerűen turkálunk”, utóbbi megítélése kapcsán Garaczi bizonytalan.

Az eszmecsere végén Szegő János arról kérdezte beszélgetőtársait, hogy van-e „titkos befutójuk” az irodalomból, akire szeretnék felhívni a figyelmet. Márton László egy szíriai nemzedéktársat, Kalid Kalifa írót és az ukrán Szerhij Zsadant említette, Fekete Vince Szilágyi Domokos költőt és Mózes Attila kolozsvári írót, Márton Evelin utóbbit és Karácsony Benőt. Darvasi László a rejtőzködő életű kortárs szerzőkre hívta fel a figyelmet, akikről a közvélemény nem tud, Garaczi pedig a kilencvenes években szőnyeg alá söpört rendszerváltás előtti irodalom újraolvasását ajánlotta.