Nem élhetnek muzsikaszó nélkül

Erős darabbal indította új évadát a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata: Móricz Zsigmond drámáit manapság – sajnos – nem állítják színpadra túl gyakran, holott a XX. század vitathatatlanul egyik legnagyobb magyar írójának színpadi művei sok szempontból máig aktuálisak.

Csíki Hajnal és Bányai Kelemen Barna jelenete

Erős darabbal indította új évadát a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata: Móricz Zsigmond drámáit manapság – sajnos – nem állítják színpadra túl gyakran, holott a XX. század vitathatatlanul egyik legnagyobb magyar írójának színpadi művei sok szempontból máig aktuálisak. Móricz emberismerete, élettapasztalata, sokszor árnyalt és sokszor árnyalatlan véleménykifejtése, háttérműveltsége és nem utolsósorban humora nagyszerű színjátékokat eredményezett. Ezek egyike a Nem élhetek muzsikaszó nélkül című vígjáték, amelyet Parászka Miklós meghívott rendező állított színpadra ez őszön, és amely – bemutatása óta – sikernek örvend.

A mű alaptörténete egyszerű: Balázs (Bányai Kelemen Barna), az ifjú földbirtokos a kor szokásaihoz híven háromnapos mulatozást rendez saját nevenapját ünneplendő, amelynek végén a tarka borjút is le akarja vágatni vendégserege tiszteletére. Ez üti ki a biztosítékot fiatal nejénél, Pólikánál (Csíki Hajnal), aki sértettségében és tehetetlenségében „nevelőszüleihez”, három nagynénjéhez menekül. Balázs utánamegy és egy héten keresztül a kocsmában muzsikáltat a ház népének füle hallatára, míg meg nem jelenik az uradalomról a Kisvicákné (Berekméri Katalin), aki elmeséli, mekkora cigánylakodalmat csaptak az uraság hiányában a falubeliek a kúriában. Pólika meggondolja és Balázzsal megszökteti magát, majd néhány végső próbatétel után megszületik a szükséges kompromisszum, jő a hepiend. Természetesen Móricz nem egy mellékszálat sző a szövegbe, Pólika megjelenése megváltoztatja a nagynénik életét, régi emlékek törnek a jelenbe, megjelenik a 22 éve a ház küszöbét át nem lépő testvér, Lajos (Szélyes Ferenc), megismerjük az új leányt, Birit (Gecse Ramóna), miközben hangosan zajlanak a farsangi mulatságok, az életet átjárja a mulatozás, és a szereplők csendben készülnek visszatérni az ünnepeket követő, unalmas hétköznapokhoz.

Parászka Miklós rendezése szerencsére nem cifrázza túl mindezt. Azon, manapság ritka előadások egyikét látjuk a vásárhelyi nagyszínpadon, amely nem a szöveg ellen, nem a szöveg mellett, hanem a szöveg szerint működik. A rendező nem alkotott úgymond mindentől független produkciót, a szerző művét illusztrálja és mutatja be oly módon, hogy nem újít sokat, de nem is tűnik porleptének. És ami talán a legfontosabb: nem evez át a népszínmű-operett giccses, rózsalugasos, kockás abroszos, hosszúlépéses vizeire, hanem olyan előadást visz színpadra, amely jelmezeiben, díszleteiben, szóhasználatában, visszafogottságában korhű, ugyanakkor ízléses, és jeleneteiben, karaktereiben kellőképpen szigorú.

A produkció szokatlan módon indít: Balázs kúriájának szobáját és udvarát látjuk a színpadon, folyik az élőzenés mulatság, húzza a banda a talpalávalót, a vendégség – szomszédos birtokosok, kisnemesek, illetve a polgárság képviselői – pedig isznak, mint a kefekötő, legfőképpen a férfinép, de nem csak. Noha háború van (Móricz 1916-ban írta a darabot), az utolsó békeidő, a boldog aranykor monarchiabeli hangulata köszön vissza (a jelmezekben azonban már feltűnik a korai dzsesszkorszak), azok az idők, amikor urasan mulattak az urak, legalább három napig vagy sehogy. A szikra itt hintettetik el, Pólika a teljes kikészülés szélén szédeleg, erre az ura rá-rátesz egy lapáttal (lásd féltékenységi jelenet), majd kiürül a ház és a vita hevében az asszony elköltözik.

Az előadás gerince a három nagynéni udvarházának szalonja, itt történik mindaz, ami a dramaturgia kiemelt részét képezi. Megismerjük a nevelőket: Mina nénit (Biluska Annamária), aki egyrészt süket, narcisztikus, de látszólagos együgyűsége mögött bölcsesség rejtőzik (és ezzel nagyszerű helyzet- és jellemkomikum forrása), Pepi nénit (Balázs Éva), aki házvezetőnőnek tűnik, hisz folyton a konyhán van és az udvartartást látja el, valamint Zsani nénit (Farkas Ibolya), a legidősebb nővért, a ház szigorú úrnőjét, akinek vasfegyelme és sznobériája nehezen felfedezhető, de érző szívet takar. Itt él Pólika „utóda”, Biri, a mesteri humort lökött infantilizmussal bájosan ötvöző ifjú rokon (jelenleg szolgálóleány), és ide nem tette be egy régi vita miatt a lábát huszonkét esztendeje a fiútestvér, Lajos, a szomszédos uraság, uraságának minden pozitív és negatív jellemzőjével egyaránt. Ez a tér ad legtöbb alkalommal helyet azon apró játékoknak, amelyeknek köszönhetően vígjátékká válik a vígjáték, a párbeszédek látszólagos egyszerűsége ellenére pergő, többszöri nézőtéri felnevetést okozó dialógusoknak lehetünk tanúi. Ide toppan be Lajos, akinek férfiúi tapasztalata elengedhetetlen az ifjú és dacos pár gondjainak megoldásához, és itt veszekednek szülői kedvességtől telten és folyton a nagynénik.

A Parászka Miklós rendezte előadás díszletezése ugyancsak letisztultságában nagyszerű, Balázs kúriáját, illetve a nagynénik házát ugyanaz a díszlet jelzi, pusztán a falakat átrendezve. Az egyik vidékiesen egyszerű, a másik nőiesen-biedermeieresen otthonos, a szereplőkhöz hasonlatosan kedvességet áraszt, befogadást hangsúlyoz. Ahogyan a szöveg, úgy a játék sincsen túlbonyolítva, a XX. század elejének gerinces-makacs magyar nemességét láthatjuk a színpadon, karakterárnyalások ugyan vannak, de nem számottevőek, és ahogy halad előre az előadás, mindegyik szereplőnél megtaláljuk a csak rá jellemző, rejtett pozitívumot, amelynek köszönhetően szimpatikussá válik az adott karakter. Nincsenek negatív hősök, hétköznapi emberek vannak, akik a kor hétköznapi problémáival küzdenek, e gondok közül azonban nem egy ma is aktuális – férfi és nő, férj és feleség kapcsolata, a kompromisszum szükségessége és e szükség mértéke, férj-„anyós” viszony, az otthon fenntartásának problematikája. Mindez egy letűnt kor szemszögéből, korabeli nyelvezettel, de – és ez egyaránt dicséri mind a rendezőt, mind színészeit, dramaturgját – mindez mégsem tűnik avíttnak, sem túlcicomázottnak. A nemesi hóbortok és igazi becsület között pengeélen egyensúlyozó szereplők közül a szolgák mellett csupán a Kisvicákné figurája lóg ki, a káricsoló, intrikus vénasszony figurája máig ismerős, furcsamód ő az, aki a jellemek szintjén ma is jelen lévő karaktert képez a sok, rég eltűnt elvek szerint élő szereplő között. Pólika és Balázs kettőse jó párost alkot, az igen fiatal, az élet nehézségeiről mit sem tudó házaspár bagatelleken képes összeveszni, és a még tartó szerelem hevében kibékülni, naivitásuk, őszinteségük hitelessé válik a színpadon, ahogyan hiteles a nagynénik mesterhármasa is. Az egymástól teljesen eltérő karakterek közötti humor és feszültség teljesen leköti a nézőt, mindig feszesen tartják azt a bizonyos húrt, amely mégsem pattan el, nem válnak sem közhelyessé, sem nevetségessé. A színpadi tapasztalattal jócskán rendelkező színésznők hármasának sajátos helyzetkomikumát hol oldja, hol emeli Biri viháncoló jelenléte. Lajos egy, már akkor is letűnt világ utolsó képviselőjeként, a XIX. század magyar nemese makacs becsületének hordozójaként (lásd azt a bizonyos 22 évet) toppan be a házba, majd megenyhül és egy kedves öregúr képe bontakozik ki előttünk Szélyes Ferenc hiteles és szívhez szóló megformálásában. Az előadás egyik fénypontja az idős testvérek egymásra találása: szépen, egyszerűen, visszafojtott érzelmekben gazdagon, érzelgősségtől mentesen.

Noha a produkció igen hosszúra sikeredett, néhány jelenet a kelleténél tovább húzódik és itt-ott elveszti ritmusát, a Móricz szövegéhez hű rendezés és az adott kor karaktereit hitelesen színre vivő, ugyanakkor őket a mába is átcsempésző színészi játék jó előadást eredményezett. Bebizonyosodott, van hely Móricz Zsigmond számára a XXI. század magyar színpadán, meg tudja szólítani ma is a közönséget (és nem csak az időseket), ami mindannyiunk számára örvendetes – hiszen a magyar irodalom egyik legnagyobb mesélőjéről van szó. Mindmáig. 

Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, Tompa Miklós Társulat. Móricz Zsigmond: Nem élhetek muzsikaszó nélkül. A szereposztás tagjai: Bányai Kelemen Barna, Csíki Hajnal, Farkas Ibolya, Balázs Éva, Biluska Annamária, Gecse Ramóna, Szélyes Ferenc, Berekméri Katalin, Fodor Piroska, Bartha László Zsolt, Fülöp Bea, Makra Lajos, Korpos András, Kovács Botond. Valamint: Benő Kinga, Henn János, Kárp György, Meszesi Oszkár, Moldován Orsolya, Ördög Miklós Levente, Sebestyén Aba, Somody Hajnal, Szabadi Nóra és Tollas Gábor. Közreműködnek: Aszalós Attila, Benő Barna, Elek István, Móréh Zsolt, Siklódi Csaba és Szabó Róbert – a Bekecs Néptáncegyüttes táncosai. Zenekar: Koszorús Kálmán, Marton László, Bőr H. Gyula, Gyárfás Róbert. A jelmeztervező asszisztense: Török Ilka, zenei munkatárs: Koszorús Kálmán, dramaturg: Budaházi Attila. Koreográfus: Orza Călin, díszlet: Damokos Csaba, jelmez: Kelemen Kata. Az előadás rendezője: Parászka Miklós.