Négyszázharminc éve halt meg Báthory István fejedelem, király, nagyherceg

Négyszázharminc éve, 1586. december 12-én, a grodnói várban (mai nevén: Hrodnó, Fehéroroszország) 53 éves korában váratlanul elhunyt Báthory István erdélyi fejedelem, lengyel király és litván nagyherceg. Szilágysomlyón született 1533. szeptember 27-én. Üstökösként tűnt fel, meteorként távozott.

Bár nem írják a történelemkönyvek, nem hangsúlyozzák a szakemberek, nem beszélnek róla, nem került a köztudatba: Báthory István az a magyar államférfi, aki a legnagyobb terület felett uralkodott. Esetleg Nagy Lajos magyar király „versenyezhet” vele, aki szintén Lengyelország királya volt 1370-1382 között, nagybátyjától örökölte a lengyel trónt. Igaz, vele ellentétben Báthory nem volt magyar király, még a csonka országé sem, „csak” a háromba szakadt Magyarország erdélyi részének a fejedelme. Egyúttal az akkoriban nagy kiterjedésű Lengyelország, a vele perszonáluniót képező Litvánia, sőt – az éppen Tallinn nélküli – Livónia ura. Akkoriban Európa legnagyobb kiterjedésű országa felett uralkodott, mai fehérorosz, ukrán és orosz területek is a fennhatósága alá tartoztak. Uralkodása alatt, 1576–1586 között Gyulafehérvárról úgy lehetett eljutni egészen a Balti-tengerig, hogy az úr nem változott. Közös uralkodója volt Marosvásárhely, Kolozsvár, Krakkó, Riga, Vilnius, Minszk, Kijev polgárainak. „Birodalma” a történelmi Nagy-Magyarországnál, a valaha is létező Magyarországnál lényegesen nagyobb volt. Partjait az Adria helyett a Balti-tenger vize mosta.

A történelem során több Báthory István szerzett dicsőséget a Báthoryak nemzetségének, egyúttal Erdély népének. A lengyel királyi trónt megszerző Báthory István az ötödik a sorban a somlyói családfa tanúsága szerint, nevéhez kötődik Lengyelország történelmének egyik legdicsőbb korszaka. A lengyelek egyik legnagyobb királyukat tisztelik benne, annak ellenére, hogy élete végéig megmaradt magyarnak, lengyelül sohasem tanult meg, velük latinul értekezett. De nemcsak virágzó lengyel királyságot és litván nagyhercegséget hagyott maga után, hanem nevéhez kötődik az Erdélyi Fejedelemség első virágkora is (1571–1586). Nagy hadvezér, európai léptékben jelentős államférfi, humanista egyetemalapító volt.

Némi sorsszerűség és szerencse is kellett ahhoz, hogy Báthory István ily jelentős európai politikus legyen. Az Erdélyi Fejedelemséghez Szapolyai János korai halála, majd e cím birtokában a lehetőség a lengyel korona megszerzéséhez, továbbá a Lengyelország és Litvánia perszonálunióját kimondó lublini unió létrejötte a litván nagyhercegséghez. Még ellenségei által is elismert kvalitásai mellett azonban élete lemondással járt. A lengyel főurak elvárása és feltétele szerint a nála tíz évvel idősebb Jagelló Annát vette feleségül, akitől nem lett, nem lehetett gyermeke. Lengyel-litván uralkodása szülőföldjétől rendkívül nagy távolságra szólította, amelyet Erdélyből való távozása után sohasem látott viszont. Erdéllyel krakkói kancelláriája és futárai által tartotta a kapcsolatot. 

Váratlanul korai halála nem engedte kiteljesíteni az életművét. Nem valósulhatott meg azon merész terve, hogy Magyarországot a török alól felszabadítsa, akár nyugati-orosz keresz-tyén szövetségben. Bár a történelemírásban nem használatos a feltételes mód, mégis idekívánkozik: mi lett volna, ha sikerül Magyarország újraegyesítése, és tíz esztendő helyett húsz, harminc évet uralkodott volna a jó diplomáciai érzékű, katonai sikereket elkönyvelő, tudományt, művészetet és kultúrát támogató Báthory? Talán az egyik legnagyobb magyar királyt tisztelhetnénk benne…

A valóság viszont az, hogy nem került a Hősök tere millenniumi bronzszobrai, a leghíresebb magyar királyok és erdélyi fejedelmek közé. Születésének 400. évfordulóján Salgótarjánban (?) állították fel Magyarország első köztéri Báthory-szobrát. Bár ekkorra tervezték, a budapestire még negyedszázadot kellett várni a kialakuló presztízsharcok és gáncsoskodások miatt. Különösen szomorú történet, ami helyenként nagyjainkra rávetül. 1958 óta egy viszonylag periférián található zuglói parkban áll Báthory István egész alakos – kőszobra. A kardját térdén megtámasztó Báthory kócsagtollas ülő alakja mögött jelentéktelen panelházak tartoznak az összképhez. Pedig Jan Matejko azon közismert festménye szolgált a szobor alapjául, amelyen a Rettegett Iván orosz cárt legyőző, éppen megpihenő hadvezér alakja elevenedik meg (a festmény címe: Báthory Pszkov előtt). A szobor felállítását a levert (ellen)forradalmat követően megfelelő gesztusnak szánta a magyar pártvezetés a lengyelek felé.  A szobor és környéke azóta a néhány ezer főt számláló magyarországi lengyelek fontos emlékhelye, ahol minden év tavaszán megkoszorúzzák az emlékművet. Legalább ők kellőképpen büszkék nagy királyukra, aki békekötésre kényszerítette a területeket vesztő cárt, majd törökellenes hadjáratra készülődött egy széles alapú és „ökumenikus” keresztyén szövetség megteremtésével. Sőt, közép-európai egységfrontot kívánt felállítani mind a török, mind a Habsburg-terjeszkedés meggátolására. Váratlanul korai halála miatt sajnos azon politikai tervét sem tudta megvalósítani, hogy Lengyelország, a török és a Habsburgok alól felszabaduló Magyarország és Erdély közös államszövetséget alkosson 

A harmadik évezred elején Báthory Istvánra Erdélyben és az anyaországban úgy kell tekintenünk, amiként Lengyelországban és Litvániában teszik, ahol kiemelt megbecsülésnek örvend. Mi, erdélyi magyarok igazán büszkék lehetünk egyik legjelentősebb fejedelmünk mai országhatárokon inneni és azokon túli tevékenységére, a jeles közép-kelet-európai államférfi „szűk hazánkon” messze túlmutató munkásságára, megvalósításaira és terveire. Az általa alapított kolozsvári jezsuita kollégiumra és vilniusi egyetemre egyaránt. Koronázási jelmondatára, miszerint: A nép királya vagyok, nem a lelkiismerete!