Sokan sokszor felteszik a kérdést, hogy mi értelme van a művészeteknek, mi értelme van a költészetnek, az irodalomnak? Felteszik úgy is, mint vitaindítót, mondjuk egy kultúrkocsma asztalánál, és úgy is, mint valós és őszinte kérdést, amelyből süt az értelmiségi lét iránt érzett gyűlölet és megvetés. Az első esetben igyekszünk felkészülni a válasszal, rejteni esetleg belé egy, a témát továbbvivő, váratlan csavart, és örvendünk annak, hogy a hétköznapi témátlanságok mellett, helyett végre valami értelmesről is beszélhetünk. A második esetben valószínűleg a másodperc töredékééig fanyarul hitetlenkedő képpel szemléljük az illetőt, és kellő élettapasztalat birtokában már választ sem adunk, miközben odabent sajnáljuk a bunkó taplót, akinek csak az anyagi javak, a hatalomérzet, az érinthető-tapintható anyagi javak a fontosak.
A különböző tematikus napok kapcsán is folyamatosan előtérbe kerül a fenti, empirikus alapokon és személyes tapasztalatokon nyugvó eszmefuttatás. És nincs ez másként a magyar költészet napján sem, amelyet a tegnap, április 11-én ünnepeltünk a magyarlakta vidékeken. Igen, tudjuk, a Szovjetunióból ered az ünnep, onnan a minta, ott 1955-ben tartottak először hasonlót. Magyarországon 1956-ban vették át, azon év júniusában, a nyári ünnepi könyvhét keretében került sor az elsőre. A másodikra 1961-ben, majd 1963-ban úgy döntött a Szocialista Munkáspárt Agitációs és Propagandaosztálya,
hogy az ünnepnapot április 11-re kell időzíteni: József Attila, a rendszer által proletárköltőként kisajátított és úgy is dicsőített, annál azért jóval összetettebb életművű, tragikus sorsú, meg nem értett zseni születésnapja tökéletesen megfelelőnek bizonyult a szocialista agitprop líra dicsőítéséhez. De az ünnep kinőtte a ráerőltetett politikai zubbonyt, túlélte a Kádár-korszakot, és mindmáig a magyar költészet népszerűsítését, dicsőítését szolgálja. Mert a költészet nem tűr meg magán béklyót, még ha egy-egy rendszer lelkes szószólói versben dicsőítik is a kortárs nép fiaiból fölemelkedett nagy testvérek félisteni abszolútumait, önzetlenségüktől, hazafi szívüktől szellemi és erkölcsi nagyságukig.
És érdekes, már-már szimbolikus módon épp a költészet napja az, amely összeköti az egymástól homlokegyenest eltérő rendszereket: az 1929-ben létrejött könyvhét, amelynek keretében először megszervezték, a Horthy-korszak terméke, ő maga a szocializmusé. És mindkettő, a könyvhét is és a magyar költészet napja is átmentődött a demokráciába – rendszerek születtek, tomboltak, majd tűntek el, de e két, nagy múlttal és valós jelentőséggel bíró irodalmi rendezvénysorozat és ünnepnap megmaradt. És ez azt jelzi, hogy az általuk hirdetett értékek valósak, hogy az adott politikai tényezők által kihasznált művészet előbb-utóbb, de mindig lerázza magáról a pillanatnyi ideológusok hamis böffentéseit, és magára talál: fölötte áll a mindennapi élet és politika mocskának. A totalitarista tézisek láncaiból való kiszabadulása csak idő kérdése. És e szabadulás elkerülhetetlen.
Nem áll szándékunkban választ adni arra a kérdésre, hogy mi szükség a művészetekre, mi szükség az irodalomra, mi szükség a költészetre, hiszen már csak e kérdés fölvetése is – amennyiben nem vitaindítás okán tétetik fel – tragikus. Tragikomikus. De úgy, ahogyan a halála órájában legendává váló, addig a jelentőségéhez mérten soha el nem ismert József Attilát kommunista szellemiségű korszakában született versei ellenére sem tudta a rendszer kisajátítani, úgy nem lehet kisajátítani a művészetet sem. Mert az igazi művészet, az igazi költészet mindig az igazat mondja, még ebben a mai, álhírekben, hamis hírekben és hamis emberekben nyüzsgő világban is. És EZ ennek a napnak a lényege.
