Nagy Attila: Születésnap

Apám száz, Te harmincéves lennél 

A kettő között én – és nem tudom, hogy merre

Ráhajlik az est vénülő, eres kezemre

Nem tudom, maradt-e, amin még nevetnél

Nem tudhatom, mert odaföntről, ahol most vagy

Számomra nem érkeznek jelek

Érzem, hogy antennák híján sorra elhagy

Minden és mindenki – mondd, milyen legyek

Most, hogy a Pénz urai újra

Háborút háborúra halmoznak, és

A megvezetett nemzetek léha vezetői 

Ágyútölteléknek küldik legjobb fiaik

Ez lenne a rés?…, melyen majd bevánszorog

Valami napfény maradék lelkek útján

Csúnya varjú károg a jót szándékszók kútján

És szárba szöknek újra a hamis látnokok

…

Harminc év távolából – a döbbenet némít magamba

Igyekszem nem gondolni arra a napra

Amikor Anyádból kimetszett a szike – 

Hogy aztán a sírba magam engedjelek le

Tanúm a sírásó volt s a csorgó könnyeim

Kézen fogtuk egymást – de nem tudott könnyíteni

Azon, ami átjárta egész testemet s rángatott

Rángtam mint aki nedves kézzel villanydrótot fogott – 

Aztán az is elmúlt – s elindultam haza

Éreztem, hogy nem ott: de ott vagy a

Sejtjeimben – s keringsz, megvédsz minden bajtól

És elsősorban mindig – mindig önmagamtól

Boldog szülinapot, világom, melyben élek

Évek telnek s én még mindig csak remélek

Ablakot nyitok és behívom a tavaszt

Hogy ne maradjon, Fiam, semmi

Abból, ami aggaszt…