Múzeum és irodalom

A marosvásárhelyi Kultúrpalota Kistermében a székeket szembefordították a Róth Miksa tervezte színes üvegablakokkal, s a közönség így teljes pompájában élvezhette a látványt, amelyen Bethlen Gábor fejedelem tudósai társaságában található. Könyvek között, asztal mellett ülnek, állnak, társalognak, elmerengnek, munkáikba mélyednek a XVII. századi jeles férfiak. Lenyűgöző, impozáns kompozíció, a magyar kultúra napjához méltó, mindenki ezt érezhette, aki ott volt január 22-én délelőtt a Maros Megyei Múzeum ünnepi rendezvényén, amelyen két költő, író, szerkesztő, esszéista, Markó Béla és Demény Péter beszélgetett a múzeum és az irodalom kapcsolatáról. Az eszmecsere előtt fotóztam a meghívottakat, épp a folytatandó párbeszéden gondolkozhattak a mikrofonok mögött, nekem meg hirtelen az volt a benyomásom, hogy szervesen egybetartoznak a négy évszázaddal korábban egybegyűlt kiművelt főkkel, különösebben talán meg sem lepődnénk, ha hirtelen elkezdenének beszélgetni egymással, hiszen feltételezem, gondolatban a maiak nemegyszer megszólították már elődeiket. Persze ez részemről csak amolyan látomás, gyakran kerítek történeteket bizonyos műalkotások köré, de így kerek és megkapó az a színpadszerű, térben kiterjedő kép, ami az első sorokban ülők és az okostelefonom kamerája elé tárul.

Aztán hamar kiderült, hogy a vízióm nem is volt annyira elrugaszkodott a valóságtól, hiszen az érdekes dialógus fő gondolata az volt, hogy mindannyian az elődeink vállán állunk. Azokból az értékekből táplálkozunk, amiket ők ránk hagytak, azokról léphetünk fennebb, azokat próbáljuk gazdagítani, az ő tudásuk, tapasztalataik révén lehetünk felkészültebbek mindenben és mindenre, az elődök válláról láthatunk távolabbra. De az élet, az emberiség nagy sorskérdéseire mégsem kapunk választ. A létünket meghatározó legfontosabb kérdések megválaszolhatatlanok. Múlt és jelen viszonylatában is. Ez már az elején tisztázódott, a dialógust nyitó, majd kérdésfelvetéseivel továbbgyűrűztető Demény Péter felvezetőjével. Déry Tibort idézte elénk, tőle választott gondolatindító szentenciákat a kultúráról, a „nyugtalanság múzeumáról”, és mivel költők beszélgettek, és mindketten több műfajú, minden iránt érdeklődő tollforgatók, elsősorban az irodalom, a költészet berkeiben szárnyaltak szabadon. Nyilván szóba került a múzeumok értékőrző szerepe, a Baumgarten-díjjal frissen kitüntetett Markó Béla számára pedig a költészet volt a legkézenfekvőbb, abból kiindulva példázta, hogyan nyúlhatunk alkotó és újító módon a megőrzött régihez.

A magyar kultúra elsősorban irodalmi kultúra, hangzott el a beszélgetésben, talán azért is, mert a különböző korokban az irodalom volt a legkevésbé kiszolgáltatott, a különféle külső beavatkozások a kultúra más ágazatait könnyebben tudták ellehetetleníteni. De a múltba való időutazást a múzeumok is elősegítik. Markó, akinek számos verse képeket, képzőművészeti alkotásokat kommentál, azt is hangsúlyozta, hogy természetesen nem szabad túlértékelni az irodalom szerepét, Erdély múltjában, különösen az utóbbi másfél században a képzőművészetnek legalább akkora súlya volt, mint az irodalomnak.

A szerzők egy-egy versüket is felolvasták, így téve még árnyaltabbá az elhangzottakat. A nap ünnepi jellegéhez a filharmónia kisegyüttesei, a Cantuale és a Tiberius hangulatos műsorral járultak hozzá.