Műtét (9. rész)
2013-03-13 15:56:21
- Bodolai Gyöngyi
Mintha hosszú alagútban sodort volna egy láthatatlan erő, még nem láttam-hallottam semmit, csak valami furcsa surranásszerű nesz vett körül.
Mintha hosszú alagútban sodort volna egy láthatatlan erő, még nem láttam-hallottam semmit, csak valami furcsa surranásszerű nesz vett körül. Később az altatás előtti utolsó képet, a műtőasztal kerek lámpáját véltem látni, majd a kórházi folyosó neonégőinek sora futott el a szemem előtt, végül a tolóágy kerekeinek csattogása jutott el a tudatomig. Betoltak a kórterembe, két férfi felemelt és az ágyba tett. Akkor tudatosult bennem, hogy átestem a műtéten. Ijedten kaptam a mellemhez, hogy a helyén van-e. Nos, a kötés alatt éreztem, hogy megvan, amitől megnyugodtam. Magamra húztam a takarót, és aludni szerettem volna, de olyan elemi erővel tört fel, hogy ki kell mennem a mellékhelyiségbe, hogy azonnal felültem az ágyban. Mint kacsalábon forgó vár, kezdett kavarogni velem a kórterem, ezért gyorsan visszafeküdtem. A szomszédos ágyban levő asszonyok rám szóltak, hogy az altatás után egy ideig nem szabad felállni, annál is inkább, mivel engem egyenesen a kórterembe hoztak, míg mások egy-két órát az intenzív terápián töltöttek. A vélt megnyugvás helyett rendkívül kínos percek következtek, majd egy félóra után azt gondoltam, hogy ha összeesem is, kimegyek a mellékhelyiségbe. Nagyon szerettem volna, ha mellettem is van valaki, s valósággal irigyeltem a tengerparti városból érkezett fiatalasszonyt, akit elkísért a férje. A férfi rám nézett, látta, hogy mennyire szeretnék felállni, s felajánlotta, hogy szól az ügyeletes nővérnek. Reménytelen vállalkozás volt, hisz a telefonkagyló továbbra is ott volt a fülén. Ma sem értem, hogy sebészeti osztályon hogyan foglalkoztatnak olyan nővért, aki szünet nélkül képes telefonálni. Tehetetlenségem láttán a fiatal férfi mondta, hogy kikísér, majd belekaroltam, s szégyen, nem szégyen, az ő jelenlétében könnyítettem magamon. A karjába fogózkodva mentem vissza az ágyig, ahol elhelyezkedtem, újra arcomra húztam a takarót azzal a határozott szándékkal, hogy a hajnali kelést, s az ügyetlenségeim és aggodalmaim okozta izgalmakat végre kialszom magamból. Már éppen elszenderültem, amikor a némára állított mobiltelefonom rezegni kezdett. Délután három óra volt, s mintha összebeszéltek volna, egymás után hívtak fel az ismerőseim, családtagjaim, akik hogylétem felől érdeklődtek. Mire tizedszer is elismételtem ugyanazt, az álom végképp kiment a szememből, s hogy eltöltsem az időt, a magammal vitt könyvből olvasni kezdtem. Szobatársaim egyenletesen horkoltak, a fűtőtest felől áradt a meleg. Kitartóan tolongó gondolataim próbáltam a tudatomon kívül tartani, s csak az olvasásra összpontosítani, hogy kilazuljak egy kicsit. Halk kopogtatás ébresítette fel az alvókat, s a kórterembe egy középkorú ortodox pap lépett be. Szobatársaim láthatóan örültek, s együtt imádkoztak mindnyájunk egészségéért. Amikor látta, hogy nem kapcsolódom be az imába, megkérdezte, hogy református vagyok-e, majd odajött az ágy széléhez és magyarul elkezdte a Miatyánkot, amit mondtam én is vele, és abban a percben a szórványban élők beolvadásának okait jobban megértettem.
Alig ment el a pap, kicsapódott az ajtó, s megérkezett a délutáni vizit. Nagyon megörvendtem, hogy érdeklődni tudok az orvostól: milyennek látta a daganatokat a mellemben, de nem jött vizitelni. A szobatársaimat megoperáló kedves fiatal orvosról pedig – a kitűzőjét elolvasva – kiderült, hogy sebész rezidens, s rájöttem, hogy boríték dolgában nem kellett volna másokra hallgatni. Páciensei hogyléte felől érdeklődött, s meghagyta, hogy értesítsék, ha valami probléma adódik, majd távozott.
A vizit után hozták a vacsorát, párolgó túrós puliszkát, amit nagy élvezettel fogyasztottam. Amikor bejött a nővér, s meglátta, hogy az adag végénél járok, összecsapta a kezét és szidni kezdett: tudhattam volna, hogy a műtét után három óráig nem szabad enni, mert az altatás miatt ki fogom hányni. Szerencsére nem volt igaza. Időközben a fiam is megérkezett, akitől vizet kértem, s már ki tudtam menni az előcsarnokba, hogy beszámoljak a történtekről.
