Műtét (7. rész)

• 2013-02-27 15:50:28

• Bodolai Gyöngyi

Hajnalban keltem, s piszkosszürke ég alatt indultam el a nagyváros felé, hogy az előzetes beosztás alapján megvizsgálják a mellemben levő csomókat.

Hajnalban keltem, s piszkosszürke ég alatt indultam el a nagyváros felé, hogy az előzetes beosztás alapján megvizsgálják a mellemben levő csomókat. Kétséges volt, hogy a megszokott reggeli kávé hatása nélkül hogyan fogom elkormányozni az autót, de azt gondoltam, hogy jobb éhgyomorra odamenni, egyébként nem tudják az esetleges laboratóriumi vizsgálatokat elvégezni. A szürkeségből nem akart kibomlani a táj, mintha mosogatóvízzel öntötték volna nyakon, helyenként az eső is eleredt. A kocsiban a félelmeim vittem magammal, ők kísértek hűségesen jó ideje már. Amikor az ismert úton begurultam az intézet elé, amit egyetemi hallgató koromban gyakran megbámultam, s elképzeltem, hogy mennyi szenvedés lakozhat a falai között, nehezen kaptam parkolóhelyet. A miértre az előcsarnokba belépve jöttem rá. Óriási két sor kígyózott a két működő ablak előtt, mint kiderült, az egyiknél a kórlapokat adták, a másiknál kórlapot írtak az új betegeknek. Hiába keltem fel kora hajnalban, legalább 30-an voltak már előttem. Az öt percet figyelembe véve, amennyit egy beteggel eltöltöttek, amíg megírták és számítógépbe pötyögték az adatokat, kétségessé vált, hogy kilenc óráig (akkorra voltam beosztva az orvosnőhöz) sorra kerülök. Hirtelenjében meg is kerestem a rendelőt, ott volt a földszinten a főfolyosóról elágazó beszögellésben, s amikor kilépni láttam az asszisztensnőt, szóltam neki, hogy ott vagyok, de még hosszú sor áll előttem. Megnyugtatott, hogy ne aggodalmaskodjak, legfeljebb megvizsgálják a másodiknak bejegyzett beteget. Álltam az alig fogyó sorban és bosszankodtam, ha egy nappal korábban indulok el, megspórolhattam volna a reggeli idegességet. Mikor már minden veszni látszott, és az éhségtől meg a fáradtságtól szédülni kezdtem, megnyitottak egy újabb ablakot pontosan az orrom előtt, s öt percen belül kezemben volt a kórlap, s kifizettem a támogatást is, amit egy új röntgengép beszerzésére kértek. A reggeli idegességet leszámítva a továbbiakban minden rendben zajlott. Amikor az ajtóhoz értem, szólítottak, s egy negyvenes éveiben járó bájos, halk szavú, nagyon kedves doktornő előtt találtam magam. Leültetett és beszélgetni kezdtünk, mindent kikérdezett, hogy honnan származhatnak a csomók, majd pontosan leírta, amit mondtam. Alaposan megvizsgált, megnézte az otthonról hozott felvételt, a minőségével nem volt megelégedve és újabb mellröntgenre küldött. A készülék a szomszédos szobában volt, s csak minket, a váróban levő betegeket vettek sorba. Kifogástalanul tiszta, rendezett, elegáns volt minden, nyugodt, diszkrét a hangulat, hangoskodásnak nyomát sem tapasztaltam. De nem is lett volna miért, hisz a sorrendet pontosan betartották. Amikor a röntgenfelvétel elkészült, újra behívtak, a doktornő megmutatta a csomókat és azt mondta, hogy az echográffal történő vizsgálat után majd megállapítja a diagnózist. 11 órára kellett egy másik rendelőben jelentkezni, miután az aznapra bejegyzett tíz beteget fogadta. Ahogy kiderült, hogy nincsen szükség laboratóriumi vizsgálatra, megettem a magammal vitt szendvicset és ittam egy kávét is. Éppen olvasni akartam a táskámban levő könyvből, amikor a mellettem ülő hölgyek megszólítottak. Egyikük az ország délnyugati megyéjéből, a másikuk fentről, északról érkezett, s csak a harmadik volt helybeli. Falfehér arcom láttán oldani akarták a feszültséget, s elmondták, hogy a legkedvesebb doktornő, akivel találkoztak, sokáig külföldön tanult, s az onkológia mellett mellröntgenből és mellechográ-fiából is szakképesítést szerzett. Egyikük először jár nála, a másik kettő már túl volt a műtéten és a követő ellenőrzésre vártak. A rendelőig, ahol az echográf működött, a főfolyosón jutottam el. Sok ember jött-ment, csontsovány betegeket toltak kerekes székekben, és megdöbbentő volt, hogy milyen sok a daganatos beteg.

Pontosan 11 órakor újból beszólítottak, s a doktornő az echográffal alaposan megvizsgálta a mellem. Majd egymás mellé tette a két felvételt, s az echográfián bekarikázta és pontosan megmérte a csomókat, egy megvonalazott órára emlékeztető táblázatba berajzolta, s a nővérnek tollba is mondta, hogy hol helyezkednek el és milyen nagyságúak.

– Ugye, rosszindulatú, bukkant ki belőlem a kérdés a korábbi véleményekre alapozva. A kedves, halk szavú doktornőt először láttam kijönni a sodrából, és szidni kezdte az itthoni orvosokat, hogy nem értenek a mellhez, hatra-vakra mindenkit megoperálnak, s olyan elszúrt esetek kerülnek hozzájuk, ami egy valamirevaló kórházra nagy szégyent jelent. Felindultságában egyszer csak észbe kapott és elnézést kért, majd kimondta és meg is magyarázta a diagnózist: biztonsági öv szindróma, ami a kórlapomra is felkerült. Mivel országos szinten sok a baleset, gyakran fordul elő, de idővel a megfeszülő öv miatt keletkezett véraláfutások felszívódnak – magyarázta, majd elgondolkozott, tette-vette a felvételt, s azt mondta, hogy a helyük furcsa, majd mintha bevillant volna valami, megkérdezte, hogy a baleset idején én vezettem-e az autót. Az igenre bólintott, hogy minden rendben van, majd azt kérte, hogy egy fél év múlva jelentkezzem nála újabb vizsgálatra. Malomkő gurult le a szívemről, felszabadultnak és boldognak éreztem magam, s egy nagyáruház, forgatagában próbáltam megszabadulni a hónapok óta gyűlő feszültségtől.