A múlt fonalán

A jellegzetes Küküllő menti dombok között Szénaverős evangélikus temploma, mint igazi tornyos erőd, messziről látszik. Kár, hogy a látvány a kavargó porfelhőbe vész, Egrestő határától ugyanis kövezett út vezet hat kilométeren át a pazar fekvésű egykori szász faluba.

Népviseletben Fotó: Bodolai Gyöngyi

A jellegzetes Küküllő menti dombok között Szénaverős evangélikus temploma, mint igazi tornyos erőd, messziről látszik. Kár, hogy a látvány a kavargó porfelhőbe vész, Egrestő határától ugyanis kövezett út vezet hat kilométeren át a pazar fekvésű egykori szász faluba. A múlt század kezdetén közel 1200 lakosú virágzó szász településnek ma 580 lakója van: fele-fele arányban románok és romák. Szénaverősön 800 évet éltek a szászok, s jó szokásuk szerint impozáns templomot (a második legnagyobb falusi evangélikus templom Erdélyben), emeletes iskolát, papi lakot és tanítói, tanári lakást foglal magába az épületegyüttes, amelyet a jövőre gondolva emeltek, ami azonban sokkal rövidebb lett az elképzeltnél.

Az elmúlt hét végén a falu központja megélénkült. Tíz év után 208-an tértek haza a falu egykori szász lakóiból, szülők, nagyszülők, és néhányan magukkal hozták a gyermekeket, unokákat is, hogy sajátos szász identitásukat a régi hazában újra megéljék. Mert megéri – fogalmazták meg a találkozás jelszavát s a célt is: a múlt fonalán megtalálni a gyermekkor, a fiatalkor emlékeit, s a vasárnapi istentisztelet után a rendezett temetőben adózni az ősök emlékének, akik megépítették, felvirágoztatták ezt a mutatós falut, amelyet mégis elhagyott valamennyi szász lakosa.

Az ünnepséget Németországban működő fúvószenekaruk nyitotta meg, s jellegzetes szász népviseletbe öltözött párok járták a táncot. Az összesereglett közönséget Richard Jakobi, a (németországi) Szénaverősi Szászok Egyesületének elnöke és Alfred Gross alelnök köszöntötte.

Erdélyben mintha kezdenénk felismerni és restaurálni a szász örökség értékét – mondta Ciprian Dobre, a megyei tanács elnöke, s elhangzott az ígéret, hogy jól haladnak az út aszfaltozásának előkészületei, amiben a vendégek már nem hisznek, annyi ígéret hiúsult meg ezen a téren. A szász örökséget értékelte Sagyebó István, Balavásár polgármestere is, és arra biztatta a vendégeket, hogy gyakrabban jöjjenek vissza a szülőfalujukba. Kérdésemre elmondta, hogy a málló vakolatú iskola felújítását, ahol három szomszédos falu román tagozatos osztályai működnek, s amelyet szerződés alapján bérelnek a az evangélikus egyháztól, a telekkönyvben levő elírások miatt nem tudják megkezdeni, holott rendelkeznek az e célra szükséges összegekkel.

Része a ti világotoknak – adta elő fuvolán az alkalomhoz illő darabot Helga Konyen, aki bánáti sváb lányként ment férjhez szénaverősi zenészkollégájához, akivel a bukaresti konzervatóriumban tanultak együtt. Két román táncot adott elő a Mureşul népi együttes, román népdallal hórába hívták a résztvevőket, végül a hazatérő vendégek szász néptáncot jártak.

A dombra épített hatalmas templomhajóhoz a hajdani falépcsők helyébe az egyesület támogatásával építettek újat. Hogy mi volt a ma is meglévő élére állított nagy lapos kövek rendeltetése azon kívül, hogy a gyermekek szívesen másztak rá, talán az, hogy erősítse a domboldalt – emlékeznek beszélgetőpartnerein, akikkel a köztiszteletnek örvendő Matis pedagóguscsalád árnyas teraszán idézzük fel a múltat.

Ha a templom lépcsői beszélni tudnának, sok mindenről regélnének – mondja Katharina Weber, aki idős kora ellenére testvérével az idén is elvállalta a templom takarításának, rendbetételének az irányítását. Ifjúságuk idején a lépcsőfeljárat jelentette a fiatalok gyülekezeti helyét, ott beszélgettek, énekelték a szász népdalokat…

A hajdani középkori tépület helyén 1870-73 között épült templomhajó magas boltíves mennyezete jó erős oszlopokon nyugszik, a padok egy részét azonban elhordták, valószínűleg tűzifának, az ablaküvegek is hiányoznak, hálóval helyettesítették őket.

Weber asszony azt mondja, hogy idős kora ellenére vállalnia kell, hogy a bejáró állatok nyomától, az évek alatt felgyűlő szeméttől megtisztítsák a templomot, ha azt akarják, hogy a fiatalok, akik Németországban a tisztasághoz vannak szokva, szívesen részt vegyenek az istentiszteleten. Ottjártunkkor egy Szénaverősre először ellátogató ausztriai orvos kutatta édesanyja emlékét, s érdeklődéssel nézte a két világháború áldozatainak nevét megörökítő márványtáblákat. A kaputornyon kívül két másik torony áll a jó erős fallal körülvett erődtemplom udvarán. A nagyon megrongálódott hátsóban a szalonnát tartották, amiből a heti adagot a szombat délelőtti harangszó után lehetett hazavinni. A kaputoronyban két harang lakik, s tornácáról minden irányban be lehet a látni a környéket, a falut a szabályos utcák mentén álló jellegzetes szász házakkal, amelyek közül néhányat az eredetihez hűen ragaszkodva szépen felújítottak, mások rossz állapotban, omladozófélben vannak.

A szászok történetét Alfred Gross, az egyesület alelnöke foglalja össze, aki szerint a szénaverősiek elődei több mint valószínű, hogy a mai Luxemburg területéről érkeztek Erdélybe, hiszen amikor ellátogattak oda, 800 év távlatából is egy nyelvet beszéltek a helybeliekkel. A falu lakóinak éltében a nagy törést a II. világháború jelentett. Ezt szinte mindenki elmeséli, hisz olyan trauma volt, amit nehéz vagy lehetetlen feldolgozni. 1944. szeptember 8-án a visszavonuló német hadsereg elrendelte a szász lakosság kiürítését. Szekerekkel mentek Szászrégenig, onnan teher-, majd marhavagonokban Sziléziáig, de egyharmadukat, 441 személyt az oroszok visszatérésre kényszerítettek. A szerencsés kétharmad Nyugat-Németországban telepedett le. Az 1945 augusztusában hazaérkezők nem tudtak visszaköltözni a házukba, mert a kiürült falut a Nyugati havasokból, ill. Dicsőszentmárton környékéről betelepített román családok foglalták el. A hazatérők a templomban, a papi lakban, a szomszédos falvakban találtak ideiglenes menedéket, s házukat 1954-ben kapták vissza.

– Nem hibáztatunk senkit, a háború volt az oka, természetes, hogy az üresen maradt falut elfoglalták – mondja az alelnök, majd az egyetértésre, a román lakossággal való jó kapcsolatra hivatkozik.

Többen hangsúlyozzák, hogy nagyon jól élnek Németországban, s hozzáteszik azt is: ha a volt diktátor megengedte volna, hogy Németországba járjanak dolgozni, ahol sokuk családjának egy része élt, akkor nem következett volna be a hetvenes években elkezdődött kitelepedési hullám, amelynek fő célja, teszik hozzá, a családok egyesítése volt. A rendszerváltásig két család kivételével mindenki kitelepedett, majd elment a harangozó és egy egyedülálló személy is.

Amikor a szász identitásról érdeklődöm, Alfred Gross elmondja, hogy a különbség mindössze annyi, hogy jobban összetartanak, jobban ragaszkodnak a vallásukhoz, de a beilleszkedés nem okozott gondot. Összetartozásuk jele, hogy évente sok ezren vesznek részt az erdélyi szászok találkozóján, s a szénaverősiek is négyévente több mint félezren gyűlnek össze. Az összetartó erő a szülőhely, a gyermekkor szép emlékei, a szabadság, a függetlenség, hogy mező, erdő, az egész határ az övék volt – mondja a halbronni klinikán karbantartóként dolgozó alelnök.

1977-ben jött létre a Szénaverősi Szászok Egyesülete, s 2017-ben a jubileumi 40 éves évfordulóra készülnek – teszi hozzá Jakobi Richard elnök, közgazdász, a román válogatott egykori kézilabdázója, akinek szülei 1958-66 között pedagógusok voltak a helybeli iskolában, amelyet édesapja is igazgatott.

A szénaverősiek fő foglalkozása a mezőgazdaság, a szőlőtermesztés volt. A száraz és félszáraz rizling boruk annyira közkedvelt volt, hogy Olaszországból is jöttek felvásárolni. Minden begyűjtés ünnepléssel járt, a helybeli szászok tudtak dolgozni és ünnepelni is. Amilyen nehéz volt a munka, olyan vidám az ünnep, amit a falu zenekara nyitott meg, s ami báli mulatsággal zárult. A szász falvak jövőjét a turizmusban látja, s érdeklődéssel említi a szász falvakon át tervezett kerékpárutat.

Konyen Reinhard szülőfalujából kapta az indíttatást a zene szeretetére, a marosvásárhelyi művészeti líceum után a bukaresti zenekonzervatóriumban végezte tanulmányait, s az aradi filharmonikus zenekarban neves karmesterek irányításával játszott. 1984-ben telepedtek ki Németországba. Feleségével a gerlingeni zeneiskolában tanítanak, ezenkívül a város fúvószenekarát vezeti, a szénaverősiek zenekarát úgyszintén. A szülőfalujából származókkal való együtt zenélés a hagyományok ápolását és tovább éltetését szolgálja.

– Szülőföldje csak egy van az embernek, s bármennyire is jól érezzük magunkat az új hazában, a gyermekkor, a fiatalkor élményei megismételhetetlenek maradnak. Ezért vágyódunk vissza ezekre a helyekre, s a beszélgetések is a negyven évvel ezelőtti eseményekről szólnak – teszi hozzá.

Katharina Weber is egy nap után úgy érzi, mintha el sem ment volna a szülőfalujából. Pedig a háborúban eltűnt édesapa nélkül nőttek fel, rendkívül nehéz körülmények között, s ha valamiben nagy hiányt szenvedtek, énekléssel próbáltak megfeledkezni a gondokról. Szőni, fonni, kézimunkázni a családban tanult, s ma ő készíti a gyönyörű szénaverősi népviseletet, rendkívül aprólékos, pontos munkával. Kézzel neccolt csipkebetét díszíti a fehér szoknyát és blúzt, fekete apró keresztszemes minta a kötényt, színes hímzés a fekete mellényt. Viseletet 80 személynek készített az egyesületből.

Sok betegsége van, de hiába próbálta a lánya lebeszélni, muszáj volt eljönnie az idei találkozóra, hogy tíz év után újra rendbe tegyék a templomot. A tánc idején pedig jólesően gyönyörködött abban, ahogy az általa készített népviseletben idősebbek és fiatalok táncoltak.

Jól megy dolga Németországban, gyermekei kedvesek, figyelmesek hozzá, de az a szó, hogy hazamenni, ma is Szénaverőst jelenti számára.

Amikor a jövőről, a szász identitás megőrzéséről érdeklődöm, azt mondják, hogy az időt nem lehet megállítani, a gyermekeik már a németországi környezetben nőttek fel. De ki tudja? Katharina Weber olyan történetet mesél, hogy az Egyesült Államokban élő szülőket 60 év elteltével bírta rá a gyermekük, hogy szülőhelyüket megmutassák nekik. Richard Jakobi fia pedig a kolozsvári orvosi egyetemen kezdi meg ősztől tanulmányait.