Moyses Márton – az ismeretlen székely hős

Mindez magától értetődő, mert olyan korban halt meg, vetett véget életének tiltakozásképpen, amikor nemcsak az életet, az akarást, az alkotást, hanem a halált is némasággal büntették. Származása tekintetében igazi erdélyi személyiség, mert apai ágon szász, anyai ágon székely. Már önmagában ezért is fel lehetne figyelni rá, mert a négyvallású és háromnemzetű Erdélyben azért nem mindig volt felhőtlen a szász–székely együttélés. Igaz, hősünk esetében nem nemzeti együttélésről van szó, hanem szerelemből köttetett házasságról. Ezért is ez a mai magyar fülnek egy kicsit idegenül hangzó név: Moyses Márton, méghozzá vezetéknevében y-os írással a j betű. Mégis megtanultuk, nemcsak kiejtését, hanem nevének áhítattal való kimondását.

Bejegyzések szerint Sepsiszentgyörgyön született 1941. április 20-án. Mifelénk azt az időt magyar világnak nevezzük. Nagyajtai származású édesanyja világa határozta meg gyermekkorát és ott kialakult jellemét, magatartását. Lobbanékony természete miatt Villám Marcinak nevezték. Iskoláinak első hét osztályát Nagyajtán végezte el kitűnő tanulóként, majd a baróti gimnáziumban folytatta tanulmányait, és itt találta őt 1956 ősze, a magyar szabadságharc kitörése.

Tizenöt éves akkor, és úgy érzi, neki is ott kell harcolni a pesti srácok mellett, rábeszélésére négy 15-16 éves baróti diák a román–magyar határ felé indul, hogy az ún. zöldhatáron átszökve álljanak be a magyar szabadságharcosok közé. 

Két társuknak sikerül átjutni, de később a magyar és román titkosrendőrség együttműködése után Debrecenből visszahozzák őket. Moyses Márton és egyik társa eltéved, s a megszigorított határőrizet miatt vissza kell fordulniuk. Büntetésképpen mindkettőjüket kizárják a baróti középiskolából. Boldog emlékezetű Kozma Béla igazgató bátor tettének köszönhetően itt érettségizett a Bolyai Farkas Líceumban, 1959-ben.

Egy évig gyárban dolgozik, majd sikeresen felvételizik a kolozsvári Babeş–Bolyai Egyetem magyar nyelv és irodalom szakára, de pár hónap múlva, 1960. november 22-én előadás hallgatása közben a securitate letartóztatja, még aznap idehozzák Marosvásárhelyre, és másnap elkezdődnek a kihallgatások. Ez idő alatt levágja nyelvét, hogy ne tudjanak belőle hazug vallomásokat kicsikarni. Először hét év börtönbüntetésre ítélik, majd betegségére hivatkozva az újratárgyalásnál ezt két évre mérsékelik.

Kihallgatásán elismerte az 1956-os magyar szabadságharc megsegítésére tett szökési kísérletét, bátran kimondta, hogy a rendszer nem biztosítja a kisebbségi jogokat, ellene szóltak megtalált rendszerellenes versei. Végül „társadalmi rend elleni cselszövés vádjával” ítélték el két év börtönre és három év jogvesztésre. Utóbbi azt is jelentette, hogy a kétévi börtön letöltése után nem folytathatta elkezdett egyetemi tanulmányait, sőt állami munkahelyen sem dolgozhatott, így került a nagyajtai kollektív gazdaságba.

Az alkotás és szolgálat vágya nem engedte elsüllyedni egy erdővidéki falu elzárt világába, meg is próbált kitörni a politikai és vidéki elzártságból, de majdnem mindenütt elébe állított falba ütközött. Állandó megfigyelés alatt tartották, nagyon visszavonultan élte napjait: mély hallgatásba burkolózva még testvérével sem beszélgetett. Nagyajtán összegyűjtött népköltészeti írására a Korunk főszerkesztője csak Moyses halála után válaszolt, akkor is elutasítóan. Matematikai vagy atomfizikai gondolatainak megjegyzéseit formai okokra hivatkozva visszautasították.

Szerette volna Brassóban az esti tagozaton elvégezni a matematika szakot, és ehhez kérte, majd Sepsiszentgyörgyön meg is kapta a rehabilitását, csakhogy a címére postázott törvényszéki végzés túl későn érkezett. 1970. február 13-án Moyses Márton a brassói pártszékház előtt sáljával egy fenyőfához kötötte magát. Benzint öntött magára, és azt meggyújtotta. Három hónap múlva belehalt sérüléseibe, Nagyajtán temették el.

Sok emberben azóta feltevődik a kérdés: hős volt-e Moyses Márton, vagy egyszerűen naiv? Úgy gondolom, legpontosabban róla szóló írásában Benkő Levente válaszol a kérdésre: „sok szempontból áldozata volt a rendszernek”.

2020 január 5-én, a madéfalvi veszedelem 256. évfordulóján Marosvásárhelyen a Székely Nemzeti Tanács megalapította a Moyses Márton kitüntető címet azok szenvedéseinek elismeréséért, akik vétlenül szenvednek az igazságért – ahogy ez a cím plakettjén is szerepel. A kitüntetést elsőként Beke Istvánnak és Szőcs Zoltánnak ítélte a Székely Nemzeti Tanács, hiszen évek óta börtönben tartják őket, ugyanúgy vétlenül szenvednek az igazságért, amit vallanak, de amelyért nem szegtek törvényt.

Moyses Mártonról évtizedekig semmit sem lehetett hallani, még ma sem sokan ismerik.

Abban az időben, amikor a tettleges ellenállásra nem volt lehetőség, voltak, akik önmaguk feláldozásával fejezték ki, hogy előbb-utóbb szembe kell szállni azzal az embertelen világgal, amit a kommunista diktatúra jelentett. Jan Palach 1969. január 19-én Prágában, Bauer Sándor január 23-án Budapesten követett el nyilvános öngyilkosságot, tiltakozásul az embertelen rendszer ellen. Őket követte Moyses Márton, aki Brassóban vállalta az önkéntes tűzhalált, tiltakozásul, hogy a hatóságok érdektelenül, lélektelenül kezelték jogos kéréseit, amelyekkel a letartóztatás, meghurcoltatás, bebörtönzés miatt elveszített éveket szerette volna bepótolni. Kétségbeesett tiltakozása is államellenes lázadásnak minősült, fegyveres őr állt kórházi szobája előtt, amelyben haldokolt. Három hónapi szenvedés után, 1970. május 15-én halt meg. Temetésére a legközelebbi családtagokon kívül más nem mehetett, később – 1990-ig – említeni sem volt tanácsos. Pedig „bűne” valójában csak néhány verse volt, és az, hogy kihallgatásakor nem hallgatta el véleményét. ’56-os lendülete – iskolás diákfegyelmezetlenségnek is minősülhetett volna, környezete, pedagógusai – dicséretükre mondhatjuk – így is kezelték. A baróti iskolából kicsapták ugyan, de Marosvásárhelyen folytathatta az iskolát, érettségizhetett is, de Kolozsváron, az egyetemen újra célkeresztbe került, figyelték és példát statuáltak vele. Moyses Márton emlékét Tófalvi Zoltán és Benkő Levente írása élesztette fel, nagyajtai családi házukon végre emléktábla és dombormű – Kiss Levente alkotása – tiszteleg, sírjánál kopjafa. Katyi Antal filmje is emléket állít neki.