Mosoly és egy csésze kávé

Születésnapi beszélgetés a 75 éves Tomcsányi Mária televíziós újságíróval

 – Tanárnak készültél Marosvásárhelyen, s aztán mégis a kolozsvári egyetem filozófia szakán szerzett oklevéllel kerültél Bukarestbe, a Román Rádió magyar adásához. Ez volt a második nekifutás?

 – Úgy kezdődött, hogy nem tanárnak, hanem színésznek készültem. A színiakadémiai sikertelen felvételi után nyergeltem át a marosvásárhelyi tanárképző főiskolára, román–magyar szakra, mert az „kéznél volt”, a román nyelv nem volt probléma. Csaknem anyanyelvi szinten beszéltem a román nyelvet, mert besztercei vagyok, ahol mi, gyermekek nagyjából három nyelven beszéltünk: magyarul, románul és németül. Emellett a suliban tanultam oroszt s pár évig franciát. Utóbbit annyira szerettem, hogy még francia-tanár is akartam lenni. Besztercén akkor a mi utcánkban románok, magyarok, szászok és zsidók laktak. Román napközibe jártam, mert nem volt hosszított programú magyar óvoda. Szüleim dolgoztak, ezért írattak be oda. Aztán onnan persze a magyar iskolába.

 – Akkor vegyük sorjában. Elvégezted a marosvásárhelyi tanárképző főiskolát, és elkezdtél tanítani...

 – ’63-ban érettségiztem, ’66-ban diplomáztam a „pedán”, aztán egy évig a Dés melletti Bálványosváralján tanítottam román nyelvet, majd egy évig Beszterce közelében, Újősben magyart, kiegészítő tantárgyként, a hatodik órán. Mert ott csak román iskola volt, bár a gyerekek legnagyobb része magyar anyanyelvű volt – akkor. Sőt még franciát is tanítottam, képesítés nélkül természetesen. Hét végén hazajártam Besztercére megfürödni és feltankolni tiszta ruhát, élelmiszert. Néha szenet is, mert nem voltam elég „kedves” azzal, aki fát utalhatott volna… Nem éheztem, szállásadó háziasszonyom főzött, a diákkantin után már cseppet sem voltam válogatós. Újősi emlékeim egyike az időnkénti térdig érő sár volt. Meg a rendőr, erdész, vadőr kicsit sem burkolt ajánlataira emlékszem, melyeket akkor szinte mindenki természetesnek nézett, ma zaklatásnak is nevezhetnénk, de akkor még nem volt divatban a Me too-mozgalom. Védekezésül káromkodtam vagy szemberöhögtem az ajánlattevőt.

 – Mi következett ezután?

 – 1968-ban Kolozsváron felvételiztem a filozófia szakra. A felvételim sikerült, s elkezdődtek legszebb éveim: a kolozsvári diákévek nappali tagozaton, részben ösztöndíjjal, amit édesanyám fizetett vissza részletekben, mert nem foglaltam el a katedrát, ahová kihelyeztek. Nem akartam visszakerülni a tanügy áldatlan rendszerébe, mert a másod-év végén beígérték nekem a televíziós állást. De a tanügytől nem kaptam elbocsátást, ráadásul abban az évben a tévében befagyasztották az állásokat: nem tudtak hivatalosan kikérni. Kolozsvárra amúgy gyermekkorom óta majdnem „hazajártam”. Édesapám kolozsvári volt, gyári vasesztergályos, akit Bethlenben eltérített a szerelem. Kettős kötődésben éltünk Bethlen és Kolozsvár között. Szinte egyformán otthonos volt nekem anyai nagyszüleim falusi gazdasága az állatokkal, szőlőssel, gyümölcsössel, és kolozsvári nagyszüleim, rokonaim téglagyár környéki, Irisz-telepi világa és a SZÍNHÁZ. Nagybetűvel kell írni, mert mindig ilyen nagybetűsnek éreztem. A politikai enyhülés éveit éltem Kolozsváron, a prágai tavasz és a nyugati diáklázadások utáni éveket, amikor új egyetemi színjátszó csoportot lehetett alapítani, új diáklapot létrehozni stb. Akkor indult a televízió magyar nyelvű adása (’69), A Hét c. hetilap, a Kriterion Könyvkiadó és sok más – mind-mind magyar kultúrtörténeti fontosságuk volt. Aztán ismét bedurvult a diktatúra. De akkor már Bukarestben voltam. Mert igazi kalandor módjára, minden hivatalos kinevezés nélkül leutaztam Bukarestbe, ahol Bodor Pál elintézte, hogy dolgozzam a rádiónál, ahol napi adás volt, és rendszeres munkatársi honorárium. ’72 őszétől ’77-ig rádiós voltam. Hírbemondói és szerkesztői munkát végeztem, elég gyorsan betanultam. Jó híradós csapat volt akkor a rádiónál. Engem a hírekből csak a külföldiek érdekeltek, a belföldi hírek egyre inkább a párt politikai irányelveiről szóltak. Választottam – mert tehettem –, és a kultúrát választottam. Bukarest magyar témákból akkor kifogyhatatlannak bizonyult. Sok értékes, érdekes emberrel, művésszel, íróval, kutatóval készítettem interjút.

 – Öt év után kerültél a tv-hez, ahová annyira vágytál…

 – 1977-ben kerültem „státuszba” az intézménynél, Bodor Pál vitt át. Külsősként már azelőtt bedolgoztam, de akkor munkakönyves bemondó lettem. Azért bemondó, mert ahhoz nem kellett párttagnak lennem. És én nem voltam az, nem akartam, bár tudtam, így jóval kisebb a fizetésem. Fiatalon az ember nem gondol a nyugdíjára...

 – Hogyan emlékszel vissza a tévés cenzúrára? Időnként „csavartak” egyet-egyet a gombon.

 – Akkor már valóban „csavartak” a gombon, szigorúbb lett a cenzúra. De Bodor olyan műsorokat, riportokat vitt át, amilyeneket máshol nem sikerült volna. Azt mondják, könnyű volt neki, mert a sógora a párt központi bizottságának volt a tagja. Mi, akik mellette, vele dolgoztunk sokszor reggeltől estig, tudjuk, láttuk, hogy nem ezért. Elsősorban azért, mert briliáns agyú, diplomáciai képességekkel megáldott, jó tárgyaló volt. Tudott érvelni, mégpedig az éppen aktuális politikai irányelvekkel. Annyira naprakész volt, hogy nem lehetett falhoz szorítani. Mindent ki tudott magyarázni az éppen soros cenzorunknak, aki adások előtt valamennyi anyagunkat megnézte. Az élőben beolvasott vagy mondott szöveget olvasta el, és hagyta vagy nem hagyta jóvá. Voltak okosabb és ostobább cenzorok. Az okosabbakkal lehetett érvelni, az ostobák szó szerint teljesítették az épp aktuális cenzori parancsot. Volt olyan nap, hogy a halál szót vagy bizonyos városok nevét (pl. Brassó vagy Zsil völgye) nem volt szabad kiejteni – és nem csak akkor, amikor ott a tiltakozások voltak, hanem attól kezdve hónapokig. Vagy a kivándorolt, külföldre szökött emberek, művészek nevét. Vitán felül állt, hogy adásban megjelenjenek, akiket gyanúsnak, megbízhatatlannak ítéltek, és feketelistára kerültek. Ezzel kapcsolatban sok történetet megírtunk A mi magyar adásunk című könyvünkben, amely öt évvel ezelőtt jelent meg a Kriterion Könyvkiadónál. Bár ez nem a reklám helye, szíves figyelmükbe ajánlom, talán még beszerezhető a kiadótól. 1979-ben lemondott Bodor Pál. Olyan méretűvé vált a politikai nyomás, hogy azt már nem akarta vállalni. Néhány évig még lavíroztunk a cenzúra ellenében. Akkor színházi felvételeket vezettem, szerkesztettem. A ’80-as években már nem engedték adásba pl. Székely János Hugenották c. drámáját vagy Kincses Elemér Ég a nap Seneca fölött c. darabját a Szatmári Északi Színház előadásában. Nem kerülhetett képernyőre a Marosvásárhelyi Színművészeti Főiskola előadásában Kodolányi János Földindulás és Sütő András Káin és Ábel című darabja sem. Ez utóbbit a magyar adás megszűnte után (1985) le is törölték, mert újra kellett hasznosítani a magnetoszkópszalagot. E felvételek már adáskészek voltak. Persze, témajavaslataim beadásakor nem említettem, hogy a Seneca a diktatúráról szól, hogy a Földindulás az egykézésről és a magyarság sorsáról, hogy a Káin és Ábel szintén rólunk szól. Ez már a Bodor utáni időszak volt, és ezeket a színházi felvételeket már nem hozzánk kiosztott cenzorok, hanem a tévé velünk foglalkozó vezérigazgató-helyettesei nézték meg és döntöttek. Aztán egyórányira csökkent az adásidőnk, a román műsorokat is lerövidítették, kulturális műsorokat szüntettek meg. Csak a Híradó (Telejurnal) adásideje maradt épségben, s azon belül már szinte semmi nem volt a Ceauşescu beszédein és a visszhangnyilatkozatokon kívül.

 – Az elején mondtad, hogy besztercei vagy, de valójában Bethlenben születtél...

 – 1945. január 9-én születtem Bethlenben, az ideiglenes szovjet kormányzat idején. Ötéves voltam, amikor beköltöztünk Besztercére. Bethlen Szamos menti település, Dés és Beszterce között kb. féltávon. Akkor inkább nagyközség, mint város. A városban nem egy, hanem négy (!) bethleni Bethlen gróf kastélya található, amelyek mostani állapotukban is a legtekintélyesebb, legszebb épületek. A település a Bethlen grófokról kapta a nevét. A „kígyós” Bethlenekről, címerük alapján. (Az iktári Bethlenek a család más ága.) Gyermekkoromban még éltek a falu emlékezetében a grófi családról, s főleg a „Béla grófról” szóló történetek, legendák.

 – Ki volt gróf Bethlen Béla?

 – Erdély újkori történelmének fontos szereplője. Riportfilmet is készítettem róla, amikor ’90 után Bethlenben felavatták a szobrát. A riportnak ezt a címet adtam: Az ember, aki mindenkinek előre köszönt. Így emlékeztek rá az öregek, akikkel elbeszélgettem. Nagy élmény volt hallgatni a lányait, megrázó történeteket meséltek életükről, édesapjukról. Két megyének volt a főispánja. Háromszor volt börtönben a háború után, de sohasem tudtak semmi büntetendőt rábizonyítani. Felajánlották, hogy hagyja el az országot, de Erdélyben maradt. Három egyetemet végzett, jogból és államtudományból doktorált. Mezőgazdasági szaktekintély volt. Mintagazdaságot működtetett Bethlenben; közhivatalt nem szívesen vállalt, de végül épp a vegyes lakosságú két megye, Szolnok-Doboka és Beszterce-Naszód vármegyék lakossága érdekében vállalta el 1940-ben a főispáni tisztséget ’44 tavaszáig. Az év augusztusában vállalt újra közhivatali megbízást, amikor Észak-Erdély kormánybiztosa lett. De ez már a süllyedő hajó volt – ahogyan emlékiratában megírta. Tudta, hogy Erdély jövőjét érdemben befolyásolni már nem lesz módja. Romsics Ignác történész, aki emlékiratát sajtó alá rendezte, így ír erről a döntéséről: „Feladatát mindenekelőtt abban látta, hogy az emberi életet – legyen szó románról, zsidóról vagy magyarról, kommunistáról vagy papról – ahogy tudja, óvja, és a reá bízott részek anyagi értékeit a jövőnek megőrizze.” És ezt meg is tette! Ajánlanám mai főispánjaink, prefektusaink figyelmébe. Nagyapám és a nála módosabb gazdák is őt tekintették példaképüknek. Az volt a szójárás a faluban: Béla gróf is így csinálta... Olyan méntelepet alakított ki, amit szerencsére nem vertek szét, megmaradt az átkosban is. Halála előtt (1979) még leutazott Kolozsvárról Bethlenbe, megnézte a telepet, elmondta, hogyan állítsák helyre az alagcsöveket, úgy beszélt, mint egy közgazdász mérnökember az ottani vezetőkkel.

 – 1985 januárjában egy tollvonással letiltották a tévé magyar adását, a vidéki rádióállomások műsorát, de te ’84-ben visszakerültél a bukaresti rádió magyar adásához. Ekkor már nem volt szabad kimondani pl. Székelyudvarhely nevét. Helyette ezt mondták: a Nagy-Küküllő menti város; Kolozsvár volt a Szamos menti vagy a kincses város. Érezni lehetett, hogy közeleg a vég...

 – Lehet, hogy ti úgy éreztétek, hogy közeleg, én nem hittem, hogy egyhamar bekövetkezik. A rádióban a hírek után jöttek a „virágnyelven” megfogalmazott műsorok. Ezt a metanyelvet a hallgatók értették, dekódolták.

 – Miért helyeztek vissza a bukaresti rádió magyar adásához?

 – Ma sem tudom. Azt mondta az akkori megbízott főszerkesztő, hogy felsőbb utasításra. Hogy mit követtem el, azt nem volt szabad elárulnia. Maradtak a találgatások: vajon ki és milyen bűnömért jelentett fel? Pár éve kezembe került pár oldal egykori tanárom megfigyelési aktájából. Ebből kiderül, hogy a besztercei állambiztonság 1984-ben átiratot küldött Bukarestbe, hogy engem figyeljenek; alapos gyanú merült fel, hogy vidéken szubverzív, rendszerellenes szervezkedésben veszek részt. Mert amikor hazamentem Besztercére, mindig felkerestem egy-két tanáromat az iskolában. Természetesen szó sem volt semmilyen szervezkedésről. A bukaresti ügyosztály visszaírt, hogy velem kapcsolatban semmi gyanúsat nem észleltek, de a beszterceiek tovább erősködtek: tessék csak engem alaposan figyelni. Egyébként számomra nem volt büntetés, hogy visszakerültem a rádióhoz, mert mai napig szeretem a rádiós munkát. Semmilyen ország- és rendszerellenes tevékenységet nem tudtak bizonyítani, biztos, ami biztos alapon mégis félreállítottak.

 – Ez érintette a családodat is?

 – Sajnos, igen. Férjem, Tomcsányi Tibor akkor a Román Rádió angol nyelvű adásánál dolgozott szerkesztőként, főmunkatársként. Áthelyezésemmel szinte egy időben leváltották a szerkesztőségvezetői beosztásából, amit cseppet sem sajnált. De azt igen, hogy a szinkrontolmácsi felkérések is egyik napról a másikra megszűntek, és ezt nehezen viselte. Nagyon szerette ezt a munkát, és a legjobbak közt tartották számon. Magyarázatot hiába kért, ő sem járt eredménnyel, akárcsak én. Nekem azt tanácsolták, üljek nyugodtan, ne akarjak ennek a végére járni. Tibinek még ennyit sem mondtak. Egyszerűen nem válaszoltak semmilyen beadványára, kérvényére. Ugyanabban az évben (1984) beteg édesapám állapota súlyosbodott, mellette kellett lennem Kolozsváron. Időleges áthelyezést kértem a Kolozsvári Rádióhoz. A kora reggeli adásba mentem volna be épp azon a napon, január 13-án, amikor közölték: nincs adás. Perceken belül kiderült, hogy valamennyi vidéki adó reléjét kikapcsolták. Minden előzetes értesítés nélkül. Édesapámat nem hagyhattam egyedül, de pár nap múlva éjszaka szólt a telefon, nevelt fiam hívott: férjemet a mentők bevitték a kórházba, állapota súlyos, azonnal vissza kellene mennem Bukarestbe. Még azon az éjszakán visszautaztam, másnap megtudtam, hogy férjemnek agyvérzése volt, válságos állapotban van. Kolozsvári orvos ismerősöm azt tanácsolta, maradjak mellette a kórházban, ő gondoskodik apámról. S akkor kezdődött egy másik kálvária... De sikerült egy csodálatos orvos és a barátaim segítségével férjem életét megmenteni, és hét hónapi kórházi és szanatóriumi rehabilitációs kezeléssel, majd kétévi otthoni kitartó munkával talpra állítani – ez egy alig hihető történet. Megtanult újból járni, valamennyire beszélni, de nem olyan tökéletesen, hogy rádiós munkáját folytatni tudja. Később már írt is, számítógépen, egy kézzel; 50 évesen lett rokkantnyugdíjas, pályája kettétörött.

 – Mit tanácsolnál a kezdő szakmabelieknek, elektronikus sajtóban dolgozóknak?

 – Legyen példaképük! Ezt minden pályakezdő újságírónak ajánlom. El is szoktam mondani azoknak, akiket a Tomcsányi Tibor-emlékdíjjal jutalmaztam – biztatásképpen. Nekem és jó néhány kollégámnak Bodor Pál kiváló író, újságíró, a Román Rádió – Televízió nemzetiségi osztályának főszerkesztője volt a példaképe. Neki köszönhetem, hogy újságíróvá váltam. Rengeteget tanultunk tőle. Miután kivándorolt, Pesten újságírói iskolába hívták szakmát tanítani. Mi szerencsések voltunk, nekünk „élesben”, a heti adás mindennapjaiban tanította. A magyar sajtótörténetben nekem Ady Endre az eszményképem. Az újságíró Ady Endre! Világlátásomat a kolozsvári tanáraimon, Bretter Györgyön, Tóth Sándoron, Gáll Ernőn túl ő határozta meg. Nagyra becsültem az Utunk munkatársait, Jakab Antalt, Szilágyi Istvánt, a Napsugárnál szerkesztő Bálint Tibort, Fodor Sándort, Lászlóffy Aladárt, a Korunknál Kántor Lajost, Láng Gusztávot. Fölöttébb tiszteltük Balogh Edgárt és Benkő Samut. Bukarestben, A Hétnél imádtam Földes Lászlót, Halász Annát, Kacsír Máriát, Dankanits Ádámot, Huszár Sándort, Horváth Andort. Majtényi Eriket mindenki ismerte és szerette Bukarestben újságírói és írói körökben. Nála és Bodornál állandó irodalmi szalon volt. A „domnu’ Bodor” fogalom volt a tévében. Mindenki tisztelte.

 – Hová kerültek a tévés felvételek, művelődési anyagok, az erdélyi magyar kultúra értékes láncszemei?

 – Részben visszakerültek, még mindig kerülnek elő; nem hinném, hogy szándékosan bezúzták volna őket, bár az sincs kizárva. Amíg nem voltunk ott, ’85–’90 között, a magnetoszkópszalagokról sok színházi felvételt letöröltek, újat vettek rá, mert egyszerűen nem volt elegendő szalagjuk, s mi már nem számítottunk...

 – 1990-ben, amikor visszakerültél a tv magyar adásához, ismét színházi műsorokkal foglalkoztál, színházi felvételeket készítettél, és az Egy csésze kávé c. televíziós rovatot is vezetted…

 – Az Egy csésze kávé talán egy évig ment. De más címen is volt beszélgetőműsorom. Nagyon szerettem és nagy kihívás volt számomra az élő adás. Én a rádióban, amikor Bukarestbe kerültem, élőben olvastam be a híreket. Akkor Bodor vállalta értem a felelősséget, mert nem voltam párttag, és nem is lettem. 1990-ben szabadon csinálhattam a műsort, részint élőben, betelefonálással, részint stúdióban, élő adásként felvéve. Ahogy az lenni szokott, az esemény vagy a személyiség önmagában határozta meg a témát. Csináltam terepriportokat is, mert izgalmas volt látni, hogy hol mi változik, alakul, vagy éppen miért nem. Könyvkereső címmel vetélkedőt is szerkesztettünk egy ideig H. Szabó Gyulával, a Kriterion akkori fiatal szerkesztőjével. És amire büszke vagyok: színházaink évfordulói jó alkalmak voltak arra, hogy átfogóbb dokumentumriportokat készítsek az erdélyi magyar színjátszás távolabbi és közelebbi múltjáról, aktuális problémáiról. Ezek és a sok színházi előadás a mindenkori MAGYAR ADÁS aranyszalagtárának részei – remélem.

 – Milyen elismerést kaptál életed során?

 – 2012-ben Aranytoll életműdíjat. És azután: sok-sok mosolyt az utcán, ez is egyfajta elismerés, bár nemigen tudják, honnan ismernek…