Mitől székely Maros-vásárhely?

Egy kedves barátom korábbi szomorú tapasztalata elgondolkodtatott. Aláírást gyűjtött Marosvásárhelyen a székelyföldi önrendelkezés ügyében. A megszólítottak több mint egynegyedét nem érdekelte a kérdés, míg a megközelítőleg hetvenöt százalékot kitevő döntő hányad képviselői közül is meglepő módon jó néhánynak olyan véleménye volt, hogy mi közünk nekünk a székelyek autonómiájához. 

A Maros jelzőt a település folyóvizéről kapta a város. Ezen észszerűség mentén haladva a székely jelzőnek is utalnia kell valamire. Ez pedig a következő: a város székely alapítású, csak 1616-os szabad királyi város címét elnyerve szakadt el a jellegzetes székely szokásjog használatától. A betelepült nemzetiségek nagy része elmagyarosodott ugyan, de székely öntudatot nem táplált. Így vette kezdetét a legnagyobb székely város gyökerében való kiszáradása. A kommunizmusban egyre sűrűbben érkező román telepesek mellett (kiket az iparosítás leple alatt irányítottak városunkba), a városlakók magját a Nyárádmente székelysége adta. Ilyenformán Marosvásárhely magyarajkú lakosságának jelentős hányada mégiscsak a mai napig székely eredetű. Csakhogy a városban a székelyek magyarokkal, illetve elmagyarosodott nemzetiségekkel való mindennapos érintkezése folytán és az egyre gyakoribb vegyes házasság következtében lassan kitörlődött a székely tudat a leszármazottakból. Kölönösen hozzájárult e jelenséghez a város nyitottsága (egy székely falu közössége mai napig zárt), kapcsolata a nyugati eszmékkel és irányzatokkal, főleg a '67-es osztrák–magyar kiegyezést követően és a huszadik század elején, amikor már nagyon ritkán lehetett székelyharisnyás vásárhelyit látni, a kor divatja szerint pantallóra cserélték.

Földrajzi fekvése is Székelyföldhöz kapcsolja, és ha nem is vallják manapság székelynek magukat az itt élő magyarok, akkor sem kéne megkérdőjelezniük Székelyföld önrendelkezésének értelmét, fontosságát és az „ahhoz való közüket”. Hogy kevés már a székely tudatú magyar Marosszéken, az nem ok arra, hogy lemondjunk e földhöz való ősi jussunkról. 

A tisztánlátás kedvéért érdemes a Székelyföld sorsának párhuzamba állítása Izrael államéval. A saját, független zsidó államot 1948-ban alapították meg. Közel két évezrednyi szétszóratás után, többnyire a második világháborút követően vándoroltak vissza a térségbe. És egy percig sem merült fel a kérdés, hogy jogos-e a követelés. (Megjegyzem, hogy nekünk, magyaroknak is van közünk a Szentföldhöz, hiszen II. András 1217-18-as keresztes hadjárata után felvette a Jeruzsálem királya címet, mely 1918-ig a mindenkori magyar király címsorában benne foglaltatott.) Ehhez képest mi, székelyföldi székely-magyarok máig többségben maradtunk a románokhoz viszonyítva, még Marosszéken sem reménytelen a helyzet, ahol egyébként tudatos, célzott, nagy- arányú román betelepítés folyt. Szóval tájékozódjunk, ne éljünk a tudatlanság sötétjében. Ne mondjunk le önként jogainkról! Mert megbocsáthatatlan bűnt követünk el a jövő nemzedékkel szemben. Mert őseink iránt tanúsított tiszteletlenségről, megbecsülésük hiányáról tennénk tanúbizonyságot. És ami a legfontosabb és egyben a legszörnyűbb: nemtörődöm-ségünkben Székelyföld felmor-zsol(ód)ásának társtetteseivé válnánk. Ezért nem szabad soha, semmilyen körülmények között könnyelműen feladnunk az őseink által szerzett és véráldozatok árán védett földet és szabadságjogokat! Isten minket úgy segéljen!

Kürti Jenő