2023. február 9., csütörtök

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Mit kiabálnak?

  • 2022-11-06 14:56:34

  • -

Nyár volt, a Maros Magyar Autonóm Tartományban már tarlóról fújt a szél, és új búzából készült a kenyér a vasárnapi úrvacsorához. A városban a hőségnél csak a legnagyobb állami ünnep közeledése volt riasztóbb. Ácsolták a tribünt az égszínkék, fehér és piros cseréppel fedett palota előtt, amely pedig aranyozott mozaikhomlokzatával a régi dicsőségnek hódolt. Úgy meredezett a durván gyalult deszkából összetákolt állvány a nyárvéget pihegő csendes főtéren az égbolt felé, mint ahogy elbűvölt kígyó nyúlánkozik elő idomárja kosarából, míg a közönség, a közönség elismerően és lélegzet-visszafojtva figyel. 

Lélegzet-visszafojtva és elismerően a városban kevesen hallgatták a több napon át zajló deszkakopácsolást, a fémrudak rögzítésének üres kattogását. Ha tehették, a főtéri járókelők inkább oda se néztek. Nem úgy a gyermekek. A gyermekek korukat meghazudtolva érezték, hogy a felnőttek valami különös bújócskát játszanak, és nem velük, gyermekekkel, hanem önmagukkal, mert amit látszólag nem akarnak tudomásul venni, az azért mégis ott van mindenhol körülöttük. A gyermekek mindenre nyitottak. Korlátozott még a veszélytudatuk, és megértő áhítattal fogadnak mindent, jót, rosszat, szépet, rútat. Ezért volt előírás, hogy amerre az elnök vendégségbe érkezik, mindenhol kisiskolások sorfala fogadja. A nyárvégi ünnepre azonban nehezebb volt a kicsiket összeverbuválni, mivel még javában tartott a vakáció. A középiskolásokat már be lehetett fogni, mert trükkök nélkül is a felső osztályokba beengedő kétlépcsős felvételik miatt sok volt az iskolába járkálás, jelentkezés, átiratkozás, pótfelvételizés. Levelek, telefonok, falragaszok sora árkolta körül a nagyobb iskolások nyarát. Aki bejutott, augusztus huszadikán jelenjen meg itt és itt, mert ha nem, automatikusan kiesik, s az első a vonal alól az ő helyére bekerül. Forrtak az indulatok, a hőséget sötétlő aggodalmak borzolták libabőrössé minden családban.

– Hát most mit csináljunk, fiaim? Tanultatok volna jobban, hogy legalább az első húsz közé kerüljetek. Középmezőny alatt kullogni micsoda szégyen. Az első húszat talán akkor sem buktatják ki, ha nem vesznek részt a felvonuláson. Látjátok, megmondtuk, fiaim, kétszer annyit tanuljatok és tudjatok, mint mások, akkor talán még érvényesülhettek ti is. Akkor mostantól nincs fürdőzés, semmi Maros-part, semmi úszkálás a Cementlapoknál, és most együtt sem mehetünk kirándulni a hétvégén, marad az iskolaudvar, nektek is lesz felvonulás, majd beleszoktok, sajnáljuk, de itt élünk, nincs mit tenni. Mondtuk eleget, hogy nekünk közepesnek lenni nem szabad, most már értitek, ugye. Hát ennyi.  

Voltak olyan szülők, akiknek az ilyenféle lelki fröccsökön túl erőn felül is kellett erőlködniük, hogy az iskolahálózatnak valamilyen erősebb tartóoszlopát csendesen megragadhassák, hogy gyermekeiket valahogy odaköthessék a düledezőn is elefántmozgású, tehetetlenségében is masszív rendszerhez. És voltak gyermekek, akik, ha kiestek egy iskolából, akkor beilleszkedtek egy másikba, ahova éppen bejuthattak, és gond nélkül hordták a gyengébb tanulóság bélyegét. Csak magyar osztályba bejutni, ez volt a végső szempont. Megbélyegzést gyűjteni úgyis divat volt akkoriban. Kispolgár, burzsuj, nemes, imperialista bérenc, áruló, disszidens: mindenesetre ellensége a pártnak. A másik oldalra is hullongott olykor egy-egy bizonytalanabb körvonalú bélyeg: vonalas kádergyerek, kiemelt elvtársgyerek vagy éppen besúgók kölyke. Aztán, ha semmi vád nem akadt, akkor is előcsörtethetett valahonnan a legdurvább és legáltalánosabb rágalom: bozgor (lásd hazátlan).

A sok ellenségtől tehát a szegény népet egyedül szerető egyetlen párt nevében elvették a szőlőst, a kastélyt, a műhelyt, a bútorgyárat, az iparengedélyt, a malmot, de elvették a kis házat, a keskeny földcsíkot, el a földművelő kisgépeket és az állatokat. Volt, akinek egy tollvonás érvénytelenítette sokévi szolgálatát, diplomáit, tekintélyét, s ami a legfőbb volt, elvették önbecsülését. Széttépett sorsok, széthulló közösségek, pincébe, társbérletbe zárt, tengődésre ítélt kis- és nagycsaládok. A jól-rosszul rendezett birtokügyekkel, az önálló döntésekre és szabad együttműködésekre épített életvitellel, a szelíd szavakban lengő gondos műveltséggel szemben megérkezett a süket és vak behódolás korszaka. Egy valamiféle új tudással felvértezett, mindenkor ugrásra elszánt keljfeljancsik kora, a sorozatban faragott bábuké, akikre ha rácsukódik a dobozfedél, csak guggolnak rendületlenül, és csupán az alkalomra várnak, hogy előpattanjanak. Kinek nem volt ilyen keljfeljancsi-játéka kiskorában? Volt, nem volt, láttuk, idegesítően torz játékocska volt. És ennek ki örült? Buzgó pofával pattant rugójáról a rikító színekre mázolt fabáb, mégis milyen ingerlően unalmas volt, Istenem, akárcsak egy felvonulás. Mint a meghamisított történelemórák végtelennek tűnő sora. A szovjet katonák egyenként felcsillagozott síroszlopai a meredek domboldalon, éppen az öngyilkosok-szegények köztemetője és a zsidó temető fölé ékelve. De hát ők is itt estek el, s ki nem volt itt áldozat, tűnődött a Somostetőre vezető út a legszentebb délutáni fényben. Tűnődtünk hát mi is az úton fel s le bandukolva. Tűnődtek az illatukat felejtő rózsák és a láb alatt sercegő, apró fehér kavicsok a szovjet temető kőkerítése előtt. Tűnődött a város szelíd bolondjának nevezett Kecskés Feri, és tűnődtek hulltukban is a sűrű és tömött nagy hófellegek, miközben elrendeltetett, hogy a város minden szélére új lakónegyedek építtessenek. Tűnődött a betonlakások falában a hirtelen odacsapott kötőanyag, tűnődött a fertőtlenítőszer és toalettpapír nélküli használatra berendezett, mocsokba dermedt iskolai mosdó. A néma tűnődés is rugóra járt. 

Annál többet mesélt édesanyám sógornője, aki tetovált alkarjával puha türelemmel élte gyermektelen házasságait, két férjét és a rendszerváltozás reményeit is eltemetve. Minden régi és új érdekelte, minden este komoly regényt olvasott, a szombatot, a hanukát férjei iránti hűséggel megtartotta, de a húsvétot s a karácsonyt is pompásan ünnepelte velünk. Finom kölniillat, halkan simogató figyelem és hosszan kanyargó történetek áradtak belőle. Zongoraszó, korzózás, téglagyár, halálgyár, csontvázak botorkálása ismeretlen krumpliföldeken ájulásig, zongoraszó, korzózás, hiányok fogdája, emlékezés. Ismerte Bernády Györgyöt, Tamási Áront, báró Kemény Jánost és így tovább. Ha mindent fel tudnánk idézni. Csak hallgattuk a mesét. 

Volt, hogy az időnek nálunk több türelme volt végighallgatni a város összes elfojtott panaszát, tombolva befele pusztító haragját, sűrű gyászát, kérkedő büszkeségét, szikrázó örömét, vadul csapongó élni akarását. Az idő látta a sokszor sanyargatott mezővárost elesni és feltámadni, önmagába harapni, fiait, felekezeteit egymás ellen hajszolni, lángelméit súrlott grádicsok korlátjaihoz kötni. Az idő, mint szokta a hosszú aszályt és a lomha őszi esőket, türelemmel nézte a város néma tűnődését. Különben oly hamar megolvadt a szájban a selyemcukor, váltott a jelzőlámpa, elfogyott a porcióra adott hús, vaj és kenyér. Oly hirtelen kellett a legújabb ismereteket hibátlanul beszajkózni tanárnak és diáknak, és oly gyakran kell ma is mindegyre valamilyen fenntarthatóbbnak kinevezett régi-új módi szerint élni. Az idő azonban, mint aki arra termett, ma is önzetlenül és pártatlan türelemmel figyel, amikor kitörnek óvatlanul vagy készakarva szított szánalmas parázs vitáink, hogy ugyan kinél savanyodik meg a tej és kinél válik ecetté a bor és kinél gazdagabb a szüret. Az idő türelme talán régi és új városunkhoz is végtelen, mert látja, hogy mi, végesek egyformán bele tudunk veszni az örömbe-jóba és a gondba-bajba. Mint aki arra termett, látja az idő, hogy akár iparkodunk egy eszményi város felé, akár tétlenkedünk a valóságba zártan, egyszer, kicsiny részletei az egésznek, sorra kipotyogunk a délutáni verőfényből. 

Augusztus végén tehát, akkoriban minden őrhelyre egyformán és közömbösen sütött a nap, kint és bent is meleg volt, a kiugró bábuk dobozában is. Mindenesetre, a nagy hőség ellenére tizennégy éves kor fölött és hatvan alatt az állami jeles napokon senki nem ülhetett otthon. Lángolt a hazaszeretet, alatta hamvadt az igazság parazsa. Sercegve főtt a kétségbeesés meg a dacos kívülállás, de nem volt kijárat a kívülmaradáshoz. Csak befelé menekült, aki tudott. Vagy felfelé, ahová fecske és tréfa röppen és nóta száll, ahol haza van a magasban, ahol az imák meghallgattatnak.  

Vonal alatt és fölött azonban az ünnepi felvonulást – az edzőtábort meg lehetett úszni. Az ötéves Istvánka és nagymamája kettesben maradt otthon az első emeleti lakásban. Anya és Apa elmentek felvonulni. Külön csoportokban mentek, ki-ki a munkatársaival, Anya a Higiéne vállalattal, Apa a helyi sportszervezettel, az Akarattal tartott. Anya taníthatott volna, hiszen kiváló képesítést kapott a tanítóképzőn, de Apa nem akart falura költözni, a háború után egyedül csak ő s a nővére tért haza, s azóta valahogy nem akartak elszakadni egymástól, pedig mindketten családosok lettek. Mama, Anya édesanyja nem szólt bele, bár az igaz, elképzelte leányát csodált, szeretett tanítónőnek tengernyi gyermek között… megérdemelnék, szigorogtak érte eleget. Még haza is térhetnének oda falura, ahonnan a meneküléskor kirajzottak, s ahol azóta már mindenüknek rég lába kelt. De Anya a diplomát félretéve inkább valami újat, praktikusabb szakmát tanult. Kozmetikus lett, így több ideje marad, mondta, férjére, kisfiára, édesanyjára, a barátokra, kirándulni, maguknak is élni. Nyugodtan élni, mert férje szíve érzékeny volt az izgalmakra, Mama téeszben szerzett betegségei ki-kiújultak, öccse túl sokat cigarettázott, s gyomrát fájtatta. Maradtak hát a városban a tanításnál ideológiamentesebb szakmákban, régi önmagukat egy-egy kicsit felejtve, mindennap újrakezdve a reménykedést valami nagyobb szabadságban. 

Azon a napon Istvánka kifogyhatatlan ötletekkel szórakoztatta nagymamáját.

– Játsszuk azt, hogy hajón utazunk, én vagyok a hajóskapitány, te az utasok. Parancsoljanak beszállni, tessék, tessék! Máris indulunk! Matróz, vasmacskát fel, árbócokat fel! 

– Ki lesz az az ügyes matróz? – kérdezte Mama figyelmesen.

– Az is én leszek, Mama, te csak üldögélj az ágyon, én mindent elintézek! Az ágy a hajónk, s látod, ugye milyen kényelmes hajónk van, látják, kedves utasaink?

– Csak ilyen régies hajója van, kapitány uram? Mikor már a gőzhajóknak is búcsút mondhatunk, Ön ilyen maradi hajóskapitány? A szelet fogjuk vitorlába, hm, vagy gályarabokat dolgoztatunk, mondja csak?

Így telt a délelőtt, egy árva szellő sem fújt a város felé, de hajózni a gyermeknek Mamával muszáj volt. Semmi gályarab, toppantott Istvánka, csak a buzgalom, az kavart elegendő szelet, hogy a hajóágy átkeljen a tengeren, s kikössön egy másik földrészen, ennyi volt az egész. A játéknál, annak, aki játszik, nincs és nem lehet semmi komolyabb. Az erkélyen bódultan fürödtek a napsütésben az Anya és Mama kezét dicsérő muskátlik, szegfűk, büdöskék, dáliák. Mikor a nap arrébb szekerezett az égen, egyszerre hangok ébresztették a hosszú nyárban révedező virágokat. Az utcákról felszűrődő hangokra Istvánka is odafutott. Ritmikusan ismétlődő kiáltásokat hallott, női és férfihangokat. Mintha lépteik ütemére rikoltoztak volna, folyton, megállás nélkül. Nem volt vége, újabb és újabb ismétlődések következtek, hangosan, teli torokból, feszesre állított húrok pattantak folyton valami hatalmas, hangolatlan zongorából.

– Hát ez nem túl szép zene, mit kiabálnak és miért, milyen bácsik és nénik? – kérdezte Mamát Istvánka.

Mama nem felelt egyből. Nézte a vérvörös dáliák élénken nyújtózó szirmait, a cirmosszegfűk kedvesen kapaszkodó pamacsait, mintha mégis támadt volna egy kicsi szellő a nagy hangorkánban. A város bizony egészen felbolydult, nem pihegett már, hanem ritmikus ordítás csattant, pöfögött és pufogott a főtér felől. Úgy kerengtek a skandált szavak az utcákon, az emeletes házak falai között, mint szemtelen szarkák, ha kiscinkéket készülnek elragadni, széttépni és felfalni a szegény cinkeszülék szeme láttára.

– Nem hallod, Mama? Mit kiabálnak?

Mama lehajolt, és két karjával magához ölelte Istvánkát, úgy álltak az erkélyen. A kisfiú nagymamája derekáig ért, arcát nagymamája kötényéhez szorította, úgy fülelt. Az izgalomtól kipirult, karjaival Mamába kapaszkodott, hátha attól elhallgat a sok hangos torok. Mondani kellett már a gyermeknek valami megnyugtatót. Mama megsimította unokája fejét.

– Hallgasd csak, Istvánka, magyarul is kiabálnak! Nem hallom elég tisztán, hogy mit, de néha magyarul is kiabálnak. Ó, ez a mai ünnepi felvonulás, tudod, semmi az egész, ne félj, kicsi bogaram, senkit nem bántanak, de sajnos kiabálni kell ilyenkor. Hát tudod, Anya és Apa is ott vonul, meg Juci, Jenő és Ernő is, mindenkinek ott kell lenni, így együtt ilyen erős a hangjuk. Gyere, menjünk be, mesélek neked valami érdekeset, és aztán ebédelünk, jó?

Istvánka indult volna befele, de aztán mégis meghökkenve csak állt, nézett Mamára. Csak a fülével látott. Hogy lehet, hogy Anya és Apa is ott kiabál, nekik szép dallamos a hangjuk, nem ilyen kattogó, és karácsonykor gyönyörűen szoktak együtt énekelni, de itthon, vagy bent a templomban, és nem az utcán. Hogy lehet, hogy Anya és Apa nem vele ünnepel most? Mikor ő is szépen énekel, legalábbis mindig azt mondják neki az óvodában is, és itthon is…

– Mama, drága Mama, miért nem olyan szépen énekel a sok néni és bácsi, mint karácsonykor? Anya és Apa ugye ennek nem örvend? Mit kiabálnak?

Mamának mentő ötlete támadt, már szólt is:

– Hallod, bogárkám, hallod, most tényleg magyarul kiabálnak, figyelj csak, mit kiabálnak?!

A gyermek feszülten hallgatta a skandálást, hallgatta, és egyszerre felderült az arca, két szeme kacagott, és hangosan szinte felrikoltott:

– Mama, Mama, azt kiabálják, nekem kiabálják, nekem, azt, hogy „Éljen apád! Éljen apád!” Ó, Nagymama, ez hogy lehet? Ez nagyon kedves, igazán! „Éljen apád! Éljen apád?” Csak már elmúlt Apa születésnapja… Azért nem is olyan rossz dolog ez az ünneplés, akkor megünneplik Apát és meg a többi bácsi és néni születésnapját is? 

Mamán volt a sor, hogy elképedjen. Túl jól sikerült ez a hallgatózás, de most aztán hogy merjem kijózanítani a gyermeket, jaj, Istenem, gondolta. Dehogy az apját éltetik, dehogy. Majd ha hazajönnek, az apja meséljen neki a kommunista pártról, én nem fogok, döntött, s úgy tett, mintha nagyon csodálkozna a hallottakon maga is. 

– Na látod, Istvánka, kedves felvonulás ez, ha Apádat is éltetik, csak be ne rekedjenek. Gyere, menjünk be, gyere, csukjuk be az ajtót. Jóból is megárt a sok. Majd csak vége lesz. Ebédeljünk, alszol egyet, s mire felébredsz, Anyáék is itthon lesznek. 

Kiss Zsuzsánna


Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató