Mise a rózsáért – Te Deum laudamus
2023-03-29 17:00:00
- Szilágyi Mihály
(Folytatás a március 16-i lapszámból)
A nehézségek megerősítenek. Aki elveszti a hitét, az sorscsapásként értelmezi a megpróbáltatásokat. A kolostor vastag falai kívülről nézve tökéletes védelmet nyújtanak lakóinak, de minden szeglet körül gyötrődések árnyéka sötétlik. A Saint Denis-i apátsághoz tartozó argenteuil-i zárda békéjét egyszer csak a fő apátság különös döntése zúzta porrá. Saint Denis apátja ősi jogokra hivatkozva elfoglalta a zárdát, és az ott lakó apácákat elűzte. Az eset nagy port kavart, és a híre eljutott a messze földre bujdosott Abélard-hoz is.
Pierre Abélard, amint értesült a Heloysát is érintő esetről, azon nyomban útnak indult, hogy minél hamarabb segítségére lehessen az apácáknak. Világos volt a terve. Az általa elhagyott Paraclitust az apácák rendelkezésére bocsátja, és Heloysát meghívja apátnőnek.
Elég tapasztalt volt már ahhoz, hogy bebiztosítsa az apácákat. Az imaházat és mindent, ami ahhoz tartozott, végérvényesen az apácáknak ajándékozta, és arról sem feledkezett meg, hogy II. Ince pápától örök időre szóló jóváhagyást kérjen. Ezzel megteremtette a lehetőséget, hogy a szétszóródott apácák békés helyen élhessék tovább életüket.
– Téged, Isten, dicsérünk! – szólt az ének az áhítaton, amit Abélard először tartott az összegyűlt apácáknak.
Az ünnepi hangulatot tovább nemesítette Abélard éneke. Mint kiderült, saját énekét énekelte. Bármennyi küzdelem és megpróbáltatás volt az életében, őszülő fejjel is volt annyi képzelőereje, hogy himnuszt (Istent dicsőítő éneket) komponáljon. Amint biztonságban tudta az apácákat, visszasietett a helyére, a távoli, nyomasztó kolostorba.
– Claryssa, attól a naptól kezdve megáldotta az Isten a Paraclitust. Az apácák szorgalma és szerénysége vagyoni gyarapodást is jelentett, ugyanakkor a zárdában élők visszanyerték méltóságukat.
– Heloysa, ez a méltóság önnek is köszönhető, hiszen az ön türelmét, bölcsességét senki sem képes felülmúlni. Nem csoda hát, hogy mindannyian anyánkként tiszteljük.
– Ne essen túlzásokba, Claryssa, hiszen a bölcsesség és a türelem is az Isten ajándéka; dicsértessék ezért az ő neve!
A kolostori élet messziről szép, de bizony a valóságban megannyi kísértés szövi át a mindennapokat. A Paraclitus tisztességének híre egyre messzebb világító fáklyává vált. De ezt a dicsőséget is néha sűrű köd igyekszik beleolvasztani a sötét világba. Történt ugyanis, hogy egy napon egy csinos kislányt vittek a neves zárdába. A szépsége eleve intő jel volt, de kényszerítették, hogy belépjen. Fogadalmát mindenféle elkötelezettség nélkül mondta el. Az apácák befogadták közösségükbe. A lány azonban nem sokáig volt a kolostor lakója, mert megszökött, valósággal elmenekült a fiatalságának és érzéseinek ellentmondó környezetből. Kiderült, egy úriemberrel Angliába távozott.
A zárda lakói elszörnyülködtek az eset hallatán, azonban Heloysa apátnő egykettőre csendre intette őket: ne ítélkezzenek, mert nem ismerik a szívek titkait. Bár szavai határozottan és megfontoltan csengtek, mégis úgy érezte, másképp kellett volna viszonyulni a lányhoz. Kétségeit levélben küldte szellemi vezetőjéhez, Abélard-hoz. „Ha itt lett volna a közelünkben, ezek a dolgok nem történnének meg, mert az összes apáca, akit elbűvöl, ha láthatja és hallhatja Önt, semmi másra nem tudna gondolni, csak arra, hogy gyakorolja a szabályokat és utasításokat, amelyeket Öntől kap. A fiatal apáca sohasem szegte volna meg a fogadalmát, ha Ön lett volna a vezetőnk, arra ösztökélve bennünket, hogy mindig éljünk a szentségben. Ha az Ön szemei előtt zajlottak volna tetteink, akkor azok ártatlanok maradtak volna. Amikor elcsúszunk, Önnek kell felemelnie bennünket, és megerősítenie tanácsaival; biztos léptekkel kell haladnunk az erény rögös útján. Kezdem észrevenni, Abélard, hogy túl nagy örömömet lelem abban, hogy Önnek írhatok; el kellene égetnem ezt a levelet.”
Heloysa sokat töprengett, hogy elküldje-e a megírt levelet, vagy inkább vesse tűzre. De a tűz nem válaszol a kérdésekre, így hát mégis elküldte. Az érkező válasz egy élet teológiáját zsugorította néhány oldalas levéllé.
Abélard jól ismerte a szívek működését – hiszen neki is érző szíve volt. Ezért a még sajgóbb fájdalmak elkerülése végett azzal kezdte levelét, „ne írjon nekem többé, Heloysa, ne írjon többé nekem; ideje véget vetnünk e kommunikációnak, amely ennyire nincsen bűnbánatunk hasznára! Azért vonultunk vissza a világtól, hogy megtisztítsuk magunkat, és azzal a magatartással, amely pontosan ellentétes a keresztény erkölccsel, gyűlöletessé válunk Jézus Krisztus előtt. (…) Igyekeznünk kell a vallási tökéletességre való törekvést a legvégsőkig elvinni.” Abélard arra is felhívta kedvese figyelmét, hogy a kísértés önmagában nem bűn. „Azonban bármely tökéletes is valaki, mégis kísértésbe eshet, és ez talán hasznos is lesz neki. Nincs abban semmi különös, hogy az ember soha nem lehet mentes a kísértésektől, hiszen mindig magában hordozza a forrásukat; alig szabadulunk meg egytől, egy másik már meg is támad bennünket.”
Ez a levél különleges volt. Minél inkább közeledett a vége, annál inkább útravaló jó tanácsként hangzott. „Remélem, Heloysa, hogy miután elítélte múltja kicsapongásait, az igazak halálát halja! Ó, mily kevesen vannak, akik így végzik! És miért? Azért, mert kevesen vannak, akik szeretik a Krisztus keresztjét. Mindenki szeretné, ha megmentenék, de csak kevesen használják azokat az eszközöket, amelyeket a vallás előír. (…) Nem kételkedem benne, Heloysa, hogy a továbbiakban komolyan törekedik majd saját megváltására; ez legyen minden igyekezete. (…) Ég vele, Heloysa!”
Ez a levél volt az utolsó. És valahányszor nehézségek adódtak Heloysa életében, annyiszor olvasta el újra meg újra ezt a levelet, és annyiszor suttogta lelke mélyén: „Ég vele, Abélard!”
