Mise a rózsáért – Finale: Pie Jesu

(Folytatás az április 13-i lapszámból)

Hűvös szél kergette a leveleket a Paraclitus kertjében. A kolostor kertre néző ajtajánál törékeny női alak állt fátylába burkolózva. Az este is egyre jobban ráhúzta sötét takaróját a világra. A zizegő levelek a félhomályban is rendületlenül folytatták hervadó táncukat. Mintha egy élettörténet lenne minden levélen – tűnődhetett az est magányában álldogáló apáca. Egyszer aztán megfordult, és a kápolnába sietett. Az oltár közelében mécses pislogott. A kolostor lakói a vecsernyére igyekeztek.

Imaóra után az apácák elindultak vissza a cellájukba. Este lévén, lefekvésre készülődtek. A kápolna és a szálláshely között rövid ösvény vezetett. Az ösvény egy helyen elágazott: a kitaposott része vezetett a kolostorba, a másik, amelyről alig lehetett látni, hogy járnak rajta, a kert fái felé mutatott. Ennél az elágazásnál megállt az egyik idős apáca. Társai közül többen úgy vélték, hogy csak pihen, és elsétáltak mellette. Ő maradt utolsónak. Amikor már mindenki elsétált mellette, az idős nő elindult az ösvény ritkábban taposott ágán, és szép lassan elcsoszogott a kert fái közé. Nekidőlt egy fának, és hosszan elmélkedett az est csendjében. Előtte három sírhant domborodott titokzatosan a vastag fű alatt.

A beszédes csendet egy fiatal női hang törte meg.

– Mit keres itt, Claryssa nővér?

– Emlékezni jöttem, gyermekem! – szólt remegő hangon az idős nő.

– Itt a sírok közelében?

– Akik itt pihennek, nevüket mindörökké ismerni fogja a világ. Egy tudós, egy apátnő és a gyermekük pihen itt – egy család.

– De hát… – értetlenkedett a fiatal apáca, és bizonyára arra gondolt, idős rendtársa emlékezetében összezavarodhatott valami.

– Látom, zavarban vagy, testvérem, de ha meghallgatsz, tisztábban látsz.

– Meséljen!

És Claryssa nővér felelevenítette a múltat. Mesélt Abélardról, Heloysáról, szerelmükről és különös életükről. Azt is elmondta, hogy Abélard halála után több évvel titokzatos levelet kapott Heloysa, férje kéziratát. Carmen ad Astralabium – dal Astralabiusnak. A gyűjtemény pedig nem volt egyéb, mint egy gondos édesapa fiának írt jó tanácsai – amolyan salamoni bölcsességek.

„Édes gyermekem, Astralabius, inkább tanulj, mintsem taníts, mert a bölcsességnek te magad veszed hasznát, a tanításból viszont mások gazdagodnak” – így szólt az első figyelmeztetés. És folytatódott a sor ezernél is több verssoron át. Heloysa csak akkor fedezte fel, hogy Abélard mennyire szoros kapcsolatban állt a fiával. Arra is fény derült, hogy levelezésük időszakában íródhatott az intelmeknek az első része, ugyanis egy helyen Heloysát is említette Abélard, amint jóleső érzéssel és bűnbánattal emlékeztek fiatalkorukra.

Astralabius pap lett. Atyja halála után két évvel, 1144-ben egyszer Heloysa igyekezett közbenjárni fia érdekében Petrus Venerabilis apátnál, de nem járt sikerrel.

– Szegény Heloysa mennyi megpróbáltatáson ment keresztül! – sóhajtott az idős Claryssa. – Mindenek között pedig a legkeményebb az volt, amikor Astralabiust is temetnie kellett. Keserűségében az évszámot kifelejtve csak annyit írt a kolostor halottaskönyvébe, hogy „Astralabius Péter, Péter mesterünk fia” elhunyt október 30-án. Abban az időben gyakran láttam őt férje leveleit forgatni. Fia halála után közel másfél évtizedig vezette még a kolostorunkat, aztán 1164-ben Ő is elment az övéi után. Ahogy kérte, férje mellé temettük.

Claryssa még sokáig folytatta volna a régmúlt idők krónikáját, de az est sötétje távozásra szólította őket. A fiatal apácával egy imát mondtak az elhunytakért:

„Pie Jesu, dona eis requiem! – Kegyes Jézus, kérünk téged, add meg nekik békességed!”

*

Abélard korának legnagyobb tudósa és tekintélyes zeneszerzője volt. Munkái azonban nem maradtak fenn, csupán néhány daláról tudjuk, hogy biztosan az ő szerzeménye. De mégsem feledte őket a világ. A mindennél hatalmasabb szeretet, mellyel Heloysát élete végéig szerette, halhatatlanná tette őket. A francia forradalom idején az egykori kolostort elpusztították. Hogy sírjuk végképp el ne tűnjön, 1817-ben a párizsi Père Lachaise temetőbe költöztették hamvaikat, és méltó síremléket állítottak Abélard és Heloysa emlékére.