Mise a rózsáért – Fiat voluntas tua

• 2023-03-15 14:00:00

• Szilágyi Mihály

(Folytatás a március 2-i lapszámból)

– Legyen meg a te akaratod, Uram! – sóhajtott Heloysa.

– Mindörökké, ámen! – rezzent fel Claryssa.

– Ez a levél nagyon felzaklatott. Úgy éreztem, a balsors miattam zúdult Abélardra. Az idő segített begyógyítani a fájó sebeket, de a felelevenített történet újra belekarcolt a szívembe. Lehet, hogy ezért hozták el nekem ezt az írást, hogy ha nem hagytam magam elcsábítani, akkor szenvedjek? Nem tehettem mást, írtam Abélardnak. Könnyek között róttam a sorokat a sorok után, oldalakat az oldalak után. Végre kiönthettem a felgyűlt bánatomat. És arra kértem, írja meg, hogy még szeret. De jaj, Uram, vajon nem bűn, hogy én az Úr közelében egy férfi szeretetéért rimánkodom? Kérdések özönét zúdítottam Abélardra, és elküldtem a levelet.

– Válaszolt? – kérdezte döbbenten Clarissa.

– Meglepően hamar. Szabadkozott, hogy nem állt szándékában lelkileg fölzaklatni, de ezúttal, bár igyekezett higgadt maradni, ő is elérzékenyült.

 Abélard szándékosan nem írt. Ő is szenvedett a háromszáz mérföld messzeségétől, hogy nem láthatja azt, akit rajongva szeret. Hogy lehetőséget se adjon a kínzó gondolatoknak, értekezleteket írt, közben tanult is, testgyakorlatokat végzett, hogy fizikai ereje növekedjen, hadakozott külső ellenségeivel, és kemény csatákat vívott a kísértő gondolatokkal. Szerelmét azonban nem tudta elfojtani.

 Lelkiismereti és teológiai kérdések gyötörték. „Hogyan tudnék undort érezni bűneimért, ha azok tárgya még mindig kedves nekem? Hogyan tudom elkülöníteni a személytől, akit szeretek, a szenvedélyt, amelyet utálnom kellene?” Abélard kitűnően értett a lélek húrjainak kezeléséhez is. Őszinte volt, de igyekezett úgy írni, hogy ne szítsa Heloysa érzéseit. Isteni próbatételnek nevezte a folytonos rózsavirulást, és azt is hozzátette, hogy aki képes elhajítani a rózsát, és a rózsa helyére behívni az Istent, az képes lesz kimondani, „legyen meg a te akaratod”.

Heloysa még tovább mondta volna a történetet, de képtelen volt. Elcsuklott a hangja.

– Olvassa! – és odanyújtotta Abélard levelét Claryssának.

 „Vannak olyanok, akiket Isten a szenvedés segítségével ment meg. Legyen a megváltásom a maga imáinak gyümölcse; hadd köszönjem azt a maga könnyeinek és példás szent életének. Bár a szívem, Uram, egy teremtményed iránti szerelemmel van tele, a te kezed, ha neked úgy tetszik, eltörölheti ezt, hogy csak az irántad érzett szeretet maradjon. Heloysát szeretni azt jelenti, hogy békén hagyni abban a nyugalomban, amely az elvonultság és az erény gyümölcse. (…) Ha meghalnék itt, úgy rendelkezem, hogy testemet vigyék a Vigasztaló Szentlélek-kápolnába. (…) Remélem, hajlandó lesz arra, miután távozik e halandó életből, hogy mellém temessék. Hideg hamvainak akkor már nem kell tartania semmitől, és sírom annál gazdagabbá és híresebbé válik!”

 Mire a levél végére ért, Claryssa szeméből az együttérzés gyöngypataka csobogott. Szavak nélkül, fátyolos szemel nézte az apátnőt.

– Látja, Claryssa, két ember élete változott folyamatos szenvedéssé a szépség miatt. Sokszor gondolkoztam ezen, és mindig ugyanarra a következtetésre jutottam: a halál kevésbé veszélyes, mint a szépség. A szépség ugyanis a szabadság hajótörése, halálos csapda, amelyből soha többé nincs szabadulás. Bár Abélard arra kért, felejtsem el, ehelyett ismét hosszú oldalakon át róttam gondolataimat. Többek között azt írtam neki, hogy „ha az ég meghallgatná folytonos imáimat, meghosszabbítaná az ön életét, és ön temetne el engem”.

– Heloysa, nem érezte úgy, hogy fölöslegesek voltak az imái?

– Az imák sosem fölöslegesek, Claryssa! Ha nem hallgattatnak meg, az is egy jel az Úrtól. Lehet, hogy később rájövünk, miért utasította el az Úr a kérésünket. Most már tudom, hogy nekem még sok dolgom van ezen a világon; azért kaptam a nehézségeket, hogy erősödjem általuk. Ezért, ha imáinkban bármit kérünk is, mindig alázattal oda kell tennünk kiegészítésképp, hogy „legyen meg a te akaratod”.

 Elfogytak a szavak. A két nő csak ült egymással szemben, és a falon lévő képet nézték. Mintha biztatást, erőt reméltek volna az emlékké merevedett tekintettől.