(M)ilyen gazdagok vagyunk (?)

A Vásárhelyi Forgatag könyves rendezvényei sorában augusztus 27-én, csütörtökön 11 órai kezdettel kerül sor a Teleki Téka udvarán egy jelentős új kötet bemutatójára. Előzetesként nyújtunk ízelítőt a kiadványról.

(A marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen, a Magyar Művészeti Kar szervezésében tartott Sütő András-konferencia előadásai. Szerkesztette: Lázok János. Megjelenik a POLIS és az UARTPRESS közös kiadásában.)

 Dávid Gyula Előszó (részlet)

Az előadók egy (tegyük mindjárt hozzá: nagyobbik) része magával a Művel, annak különböző aspektusaival foglalkozott, érdemben gazdagítva a róla mindeddig kialakult képet. Több előadó is témájául választotta a Sütő pályáján is korszakhatárt jelentő Anyám könnyű álmot ígér által megtestesített önrevíziót, a könyv eszmei-poétikai tartalmát; a közösség sorsával való írói azonosulás módozatainak és eszközeinek vizsgálatát; a mű helyének kijelölését az erdélyi „otthonirodalom” történetében. Fontos adalékok kerültek nyilvánosságra a hetvenes-nyolcvanas évek irodalmi eseményeit a hátteréből olykor meghatározó Securitate szerepéről egyes Sütő-művek sorsának alakulásában; a drámáknak/előadásoknak az értelmezésre is visszaható közönségrecepciójáról, s külön a Kálvin-dráma egyházi megítéléséről; újszerű értelmezések hangzottak el Sütő és kortársai (olykor inkább személyes, olykor irodalompolitikai következményekkel járó) viszonyáról. Hallhattunk – és olvashatunk a kötetben – előadást a Sütő-mű recepciójáról az angol nyelvterületen.

Fontos hozadéka volt a konferenciának az a néhány előadás, amely meggondolkodtató adatokat és véleményt tárt elénk az életmű várható sorsáról a „digitális világban”, úgyszintén azok is, amelyek – az írói hagyaték sorsának összefüggésében – egy, a Mű tudományos feldolgozása szempontjából nélkülözhetetlen kritikai kiadás lehetőségeiről illetve feltételeiről értekeztek.

A konferencia néhány előadásában azonban Sütő András személye – és esetenként az életmű egyik-másik darabja – inkább apropójául szolgált irodalmon kívüli kérdések felvetéséhez: felvetésre került Sütő András 1945 utáni, 1956-os, az 1980-as évekbeli illetve 1989 utáni közéleti szereplése, szerepvállalásainak egy-egy (pozitív vagy negatív megítélésre alkalmas) mozzanata, sőt elhangzott ezek összefüggésében a Mű esztétikai értékeit is megkérdőjelező elemzés is. 

Ez utóbbiak túlmutatnak a Sütő-mű támasztotta kérdőjeleken, s bennük tulajdonképpen az egész 1945 után élt és szerepet játszott romániai magyar értelmiség számláltatik meg és találtatik híjával. 

Vállalható volt-e e nemzedék számára a betagolódás a kommunista rendszerbe és ideológiába? Igazolható-e az a szerep, amelyet azokban az évtizedekben vagy az évtizedek bizonyos szakaszaiban vállalt és betöltött? Nem lenne-e elvárható, hogy Sütő – vagy bárki más abból a nemzedékből – „őszintén”, „önkritikusan” nézzen szembe múltjával? Összeegyeztethető-e a Műben foglalt üzenet, állásfoglalás a „be nem vallott” vagy csak részlegesen bevallott múlt-tal?

Ezek a kérdésfeltevések – az apropótól függetlenül – arra figyelmeztetnek, hogy erdélyi magyar közösségünk múltjában vannak kibeszéletlen dolgok, amelyekkel ideje lenne szembenézni. Bízunk benne, hogy a Sütő-konferencia egy ilyen szembenézésnek is előkészítője lehet.

(Demény Péter: Sütő András nemzedéke. Egy csalódás vizsgálata)

1989 előtt egy kimondatlan szerződés létezett író és olvasó, színház és közönség között. „Én tudom, hogy erről muszáj beszélned, és tudom azt is, hogy tulajdonképpen miről beszélsz” – valahogy így lehetne lefordítani ennek a biankó szerződésnek a láthatatlan sorait. Látszólag minden művészet lényege ez, hiszen az alkotás soha nemcsak arról beszél, nem egyszerűen arról, hanem azáltal másról is, és ez a más a fontosabb, valójában azonban éppen attól fosztja meg a művészetet, ami nélkül nem létezne: a rejtélytől. […] Nos, a romániai magyar közönség bámulatos nagyvonalúsággal be tudott helyettesíteni mindent. Egészen egyértelmű volt, hogy a tronkai vencelek a román kommunista államot képviselik, Kolhaas Mihály és főleg Nagelschmidt pedig a lázadni vágyó, kétségbeesett erdélyi magyarságot; hogy Kálvin idővel Ceauşescuvá válik, Szervét viszont megmarad „a mieink” közül valónak; hogy Dávid Ferenc a tiszta besúgott, Socino pedig a mocskossá lett, bár okos besúgó. A küszködés az életben és az életnek maradt (volt belőle elég, nem vitás) – a művészetnek a megfejtés jutott, egyfajta nehezen kiérdemelt megkönnyebbülésként. Márpedig ez, ismétlem, nem gyümölcsöző hozzáállás.

(Lőrincz D. József: Sütő András és az igazmondás)

A kommunizmus legfőbb bűne nem az volt, hogy kényszerítette az embereket, hanem az, hogy pervertálta is őket. A mai visszaemlékezésekben persze mindenki arról beszél, hogy elítélte a „kommunizmust”, de akkoriban a gyors karrier, a pozíció számos ember számára egy elérhető cél volt, amelyért hajlandóak voltak küzdeni, és akár erkölcsi „áldozatokat” hozni. A sikeres emberek pedig igen gyakran modellekké váltak más emberek számára. Ne feledjük, Sütő kapcsán egy egész generációról beszélünk.

A másik rendet, amelynek meg kellett felelni, amelynek a nyugtalanító visszajelzéseit a hetvenes évek második felében már egyre nehezebb volt elhessegetni, és amelyek egyre súlyosabb egyéni döntéseket követeltek, a saját közösség világképe és értékvilága képezte. Vagyis az elsődleges szocializáció során elsajátított alapvető értékek, amelyek szerint az élet során a „tisztesség”, a „jóérzés”, az „emberség” kell vezéreljen; továbbá, a kibocsátó közösséghez a siker csúcsán is ragaszkodni kell. Ez a rend pedig a hivatalos értékvilág legnagyobb ellensége volt.

(Lázok János: Utószó helyett, részlet)

 Vállalt indítékom volt a Sütő András-műhelykonferencia témaköreinek megtervezésekor olyan irodalomtörténeti megvilágításba helyezni az alkotó munkásságát, amely a műveknek az egykori, helyi és aktuális mondanivalóin túlmutató egyetemes művészeti üzenetét emeli ki. Ha az életmű legjelentősebb teljesítményeit nem akarjuk érinthetetlenül elhelyezni az első értelmezések dísztárolójában és ünnepi albumaiban, tudomásul kell/kellene végre vennünk a kommunista diktatúra idején rögzült, egyértelműen ideologikus befogadói elváráshorizontok megváltozását is. Abban az új politikai-társadalomtörténeti helyzetben, amikor a kisebbségi közösség érdekérvényesítése, illetve az irodalom szerepe alapvetően megváltozott, a fiak generációja után lassan már az unokák nemzedéke veszi át az apák és nagyapák örökségét. Sütő András munkássága kapcsán az ő számukra új jelentések keresésének lehetőségét kell megnyitni, amelyek szakmai érdeklődésüket élővé tudják tenni, ezáltal pedig új és kritikus szellemiséggel töltik fel az életmű értelmezését. Konferenciánk bevallott szándékkal erre tett kísérletet. 

Ilyen szempontból izgalmas szellemi kihívásként fedeztem fel a konferencia egyik előadásában (lásd kötetünkben) annak az alkotáslélektani paradoxonnak a kifejtését, amelyet a szerző (Szász László) a Sütő-életmű – kiemelten a Csillag a máglyán vonatkozásában – az „önkritika és az önrevízió művészi gesztusaként” határoz meg. Gondolatmenete szerint a dráma konfliktusa tulajdonképpen paradox szerkezetű énprojekció: a konfliktus kifejtésében „elárulja magát az ihlet állapotában elrejtőző alkotói identitás, Sütőnél sajátos Janus-arc, Kálvin és Szervét összegyúrva.” Szász László olvasatában a személyiség belső feszültségeinek ez a megkettőzött kivetítése a szerzői alapélményt nem mimetikus jellemekben fejezi ki, hanem egymásba áthatoló, megszemélyesített lírai képmásokban, következésképpen ezek harca „az alkotó identitásának ellentmondásairól, rejtőzködő attribútumairól is vall… Én-tapasztalatait és társadalmi-történelmi felismeréseit Sütő András két, ellentétes személyiségtípusnak osztotta ki a drámában” (v.ö. Szász i.m. 124, 126.).

A Sütő-életmű újraértelmezésének arkhimédészi pontját jelöli ki ez a gondolatmenet Szász László dolgozatában. Az újragondoló-újraértelmező erőfeszítések legtöbbet ígérő tendenciája feltehetően ennek az ambivalenciának az árnyalt kifejtése lehet: a kutatás remélhetően ennek révén tud majd igazán újat mondani az életműről. Az alkotói világkép hetvenes évekre eső paradigmaváltásának ez a dialektikus megközelítése végre tisztázhatná, hogy a szerző hatalomközeliségének előzetes indítékai és tapasztalatai hogyan függenek össze Sütő közéleti állásfoglalásainak hatalomkritikájával, illetve az ehhez elválaszthatatlanul kapcsolódó művek latens önkritikájával. Külön konferencia tárgya lehetne azoknak az eltéréseknek az összehasonlító elemzése, amelyek alapján e hatalomkoncepció markánsan különbözik a Székely János drámáiból kirajzolódó hatalomvíziótól.