Valamikor, talán négy évtizeddel ezelőtt láttam repülni a Mikulást, és ezzel hosszú időre megerősödött a hitem a létezésében. A nyolcvanas évek marosvásárhelyi Gyermekvárosában, a várudvaron őrködő, és felirataival mindenféle nyelven – még oroszul is – békét hirdető rakéta mellett emelkedett a magasba a kezében léggömböket tartó, piros köpenyes jelenség – bizonyára maga is egy élethű, gázzal töltött luftballon –, amit én tisztes távolságból a nagyon várt ajándékosztónak gondoltam. Különös módon éppen 1989 decemberében jött el számomra a kijózanodás, amikor otthon, a nagyszobánk szekrényében megtaláltam egy elrejtett meglepetést. Pedig a tömbházban, ahova két-három hónappal korábban költöztünk, pár emelettel fölöttünk ott rejtőzött egy igazi téli-nyári Mikulás, aki mindig azzal a sejtelmes szeretetputtonnyal érkezett le hozzánk, amilyen csak a mesékbe illően tiszta szívű embereknek van. Jelenlétével számomra végleg megdőltek a Mikulással kapcsolatos konvenciók, a mi örömhozónknak ugyanis nem volt hosszú, fehér szakálla, de még bajusza sem, helyette gyönyörű, dús, barna haja, amit, ha copfba kötött, élete első esztendejében lépegető kicsi fiam előszeretettel csengőnek használt, azaz boldogan húzogatott.
Sokszor és sokat beszélgettünk – főleg miután gyermekem babakorának rendszeres védelmezőjévé, megvidámítójává vált, az azt követő másfél évtizedben pedig még inkább –, így tudtam meg, hogy az igazi Mikulás-szerepet is többször kipróbálta, például a nálam pár évvel fiatalabb fia tinédzseréveiben.
– Végigszaladtam a városon a bokámig érő, piros kabátban, derekamig érő vattaszakállal, és bekopogtam a bolyais tizenkettedikesekhez. Az osztályfőnököt persze előre értesítettem a szándékomról, csak a gyerekeknek és az éppen órát tartó tanárnak volt meglepetés az akció. Úgy éreztem, hogy jólesne a hamarosan hivatalosan nagykorúvá váló csapat gyermeklelkének egy váratlan simogatás. Igaz, a csoki-Mikulás és egyéb édességek mellé, poénból, egy szál cigarettát is csomagoltam, ezt fel is rótta nekem az egyik anyuka a következő szülői értekezleten. Mindig vannak akadékoskodók, akik ahelyett, hogy a gesztust értékelnék, a részletek közt elveszve keresik a hibát, de engem az ilyesmi sosem érdekelt igazán. Csak a ragyogás számított, amit a fiam és a haverei szemében láttam – mesélte barátnőm, aki december 5-e estéjén a mi kedvünkért is többször magára öltötte az ajándékhozó szerepét.
Igaz, a legelső Mikulásunk az édesanyja volt, színes fényképek sokasága őrzi a varázsperceket, amikor a kék szemű, ezüstszakállú „idegen” ezüstpapírba vont botjával bekopogott hozzánk, és az ajtót nyitó apróságnak bemutatkozott. Barátnőm szintén nagyszerűen értett a csodateremtéshez, és nemcsak ezeken a különleges estéken, hanem az év megannyi történése előtt és alatt is. Ha nyaralásból tértünk haza, lufi és vidám rajzos felirat várt az ajtóban, és a születés-, név- és gyermeknapra virradó reggelek sem telhettek el megannyi apró ünnepszikra nélkül. Az egyik legemlékezetesebb „Mikulás-pillanat” mégis egy hétköznapi estéhez kötődik, amikor az egyetemről hazaérkezve sült alma illata fogadott otthon, barátnőm pedig a földön ülve etette életem legfontosabb – akkoriban még Hüvelyk Matyi-méretű – szereplőjét a maga készítette húsos, krumplis, murkos finomsággal. Több mint másfél évtized telt el a jelenet óta, így joggal tevődik fel a kérdés, miért kellett nekem most minderről beszámolni. A válasz egy egészen új képkockában rejlik. Fehér köpenyes, Mikulás-sapkás, meleg tekintetű férfi mosolyog azon a pár napja készült fotón a mobiltelefon kamerájába, de aki valamennyire is ismeri, tudja, hogy jóval messzebbre néz. Mérföldeket szel át az a tekintet, egy meseszép északi kisvárosból egyenesen Marosvásárhelyig repül, hogy az egykori tinédzser, akinek osztályához a 18. év küszöbén különös vendég érkezett, lélekben újra azzal tölthesse a Mikulást, akit a legjobban szeret. Így cserélődtek fel szép csendben az új, külföldi létforma okozta távolság örök várakozásában az ünnep táján betöltendő szerepek.
– Ez a legszebb Mikulás-ajándék – mondta barátnőm, miután múlt pénteken nekem is átküldte a fényképet. Egy számomra idegen és enyhén ijesztő ünnep forgatagában talált rám üzenete. Nem hiszek a véletlenekben, tudtam, hogy ennek is rendelt ideje volt. Az óceán túlpartjáról érkezett mosoly – bár nem nekem „címezték” – kicsit engem is elvarázsolt, és elvitt magával egy hólepte tájba, ahol téli estéken szelíd őzek néznek be az ablakon.
