Miként bárány a húsvétot…

úgy várhatja a kisnyugdíjas a számlákat – tört felszínre fokozatosan tudatalattimból a hasonlat, miközben az önkormányzat szociális lakásainak lépcsőházában a kifüggesztett rezsiköltség listáját fürkésztem. 

Az első emeleti lakás ajtaján kopogva takaros kis egyszobás lakás tárult elém. A kanapén kinyitott Biblia, melyből a vendéglátó talán elegendő erőt, reményt meríthet ahhoz, hogy  a hatvanhárom évet töltött szempárból a sorsába való belenyugvás békéje áradjon szét az ízlésesen berendezett otthonában.  „Fogasom nincs, tegye le nyugodtan a kabátját az ágyra” – mondta szerényen. Az útközben sebtében összeállított csomagomat, a diós-kakaós foszlós kalácsot és narancsot restellkedő örömmel vette át. „Isten áldja és ennek sokszorosát térítse meg magának” – suttogta  szemlesütve, miközben évtizedek megpróbáltatásai tükröződtek arcán. Örült a látogatásnak, csupán arra volt kíváncsi, hogy miként esett rá a választás, miért épp róla akarok írni.

A  marosvásárhelyi Telefonos Szeretetszolgálat vezetőjének neve hallatán arca felderült, megnyugodott. „A Jóisten áldja meg őket és munkájukat, mert tőlük megkapom azt a segítséget, ami nélkül egyre nehezebb lenne számomra a túlélés” – fűzte hozzá enyhe mosollyal, majd őszinte nyíltsággal kezdett mesélni sorsáról, nehézségeiről, az önhibáján kívüli intézkedések eredményéről, de arról is, hogy a hivataltól vásárolt tenyérnyi földterületre felhúzott szobácskáját miként dózerolták le anélkül, hogy a befektetett építőanyag értékének töredékét megtérítették volna. Azóta adósa az önkormányzatnak, mint mondta, a területet nem használja, de annak törlesztőrészletei állítólag egyre nőnek. Csak reménykedni tud abban, hogy talán már eltörölték a pénzügyi kötelezettségeit… A hivatali ügyintézések labirintusában nemigen tud eligazodni – mondta, miközben előkerülnek az iratai és a jövedelmét igazoló nyugta is.

– Miként készül a húsvétra, várja-e a feltámadás ünnepét? – kérdeztem a patyolattiszta szobácskában szociális juttatásból tengődő nyugdíjaskorút. 

– Megpucoltam az ablakot és imádkozok majd, az lesz az én ünnepem. Ennél többre nemigen telik. A szomszéd néninek is megpucoltam az ablakát, de nem pénzért, mert egymáson úgy  kell segítsünk, ahogy tudunk.

– Mekkora a havi juttatása, amelyből fenntartja magát? – kérdem, bár a válasz a levegőben, a rokkantsági járadék szelvénye  a kezemben. Sajó Norbert, a Telefonos Szeretetszolgálat alapítója és ügyvezetője jelezte, hogy nem egy hasonló esettel találkoznak, amikor a rendszer hiányosságai folytán idős emberek számára a mindennapi betevő is nagy gondot jelent. A szeretetszolgálat révén megpróbálják valamelyest enyhíteni a hiánnyal küzdők gondjait, de a rászorulók számaránya jóval meghaladja a segélyszolgálat anyagi lehetőségeit.

– 272 lej a havi rokkantnyugdíjam, amit a gyerekkoromtól húzódó szívasztma és a lábfej születési rendellenessége miatt ítéltek meg, a depresszió és a többi már csak ráadás.

– Miként sikerül egy hónapig ekkora  összeget beosztani?

– Jóformán sehogy… Csak a gyógyszereim több mint 110 lejbe kerülnek. A szívasztmám miatt nem tudok nélkülük meglenni. A közös költség is 100 lej fölötti… Azzal pedig nem szabadna elmaradni, mert akkor újra utcára kerülhetek. Tizennégy évig vártam erre a szociális lakásra, számomra egy álom vált valóra, mikor sorra kerültem és kiutalták. Sajnos, most is el vagyok maradva a fogyasztással, pedig nagyon tudok spórolni, főleg a villannyal, nem égetem, ha nem muszáj. A marosvásárhelyi  szeretetszolgálat munkatársai hoznak rendszeresen olajat, rizset, cukrot, sokszor a gyógyszereimet is kiváltják. A kórházban egy nénitől hallottam róluk, és egy csütörtök délután felhívtam őket. Nem vagyok én igényes. Egy kis hagymát megdinsztelek, rizzsel összevegyítem, megsózom, borsozom és megvan az étel. Csak épp egy picivel lenne nagyobb ez a „nyugdíj”, akkor nem kellene reszkessek, hogy fél év múlva utcára kerülök-e vagy sem…