A rádióból a Michiriga-mambó szólt. Teljes hangerővel. A szomszédság, ha volt a nádasban, képtelen volt elnémítani. Ugyanis Raeder altábornagy szerezte és adta elő, még a kolomeai fogolytáborban. A felvétel hitelességéért több energiaital-forgalmazó is garantált az északi féltekén. A többi rádió legfennebb gargalizálhatott, ha éppen elegendő gargalizával rendelkezett.
Másfelől az altábornagy már régebbről tagadta a dal szerzőségét, és soha nem jelent meg a nyilvánosság előtt, csupán hálóingének egyik csücskébe hímeztette be a Michiriga-mambó kezdőakkordját, ezzel nem kis fej- és tűtörést okozva a malabári varrónőknek, akik szabadulása után a felszabadítók uszályába szegődtek a történelem zavaros farvizén.
Altábnagy szolgálaton kívül horgászott a Michiriga partján, a rangjelzéseit a parti fűzfabokrok alá rejtette – elmosolyodott az éppen felötlő szójáték sikerén – rangrejtve, ranglejtve – hiszen tánclépeseket lejtve ereszkedett alá a halászati stéghez, ahol bekapcsolta a rádiót. A közhiedelem cáfolatára közölte, hogy erre a dalra – amelyet, hangsúlyozta, nem ő szerzett – a halak nem riadnak el, hanem egyenesen horogra buknak, rátapadnak, öngyilkos módon kívánnak a szeme elé kerülni. Minden egyéb híreszteléssel ellentétben Raeder nem dobta vissza sem a méreten aluli, sem a méretes zsákmányt. Ugyanis nem erre esküdött fel ötven évvel korábban a westpointi katonai akadémia márványaulájában. Akkor még tejfölösszájú hadnagyként állt meghatottan és az előzőleg elfogyasztott brüsszeli káposztától dalmahodó mellkassal, mint olyan egyén, aki nem is sejtette, miféle múlt áll majd mögötte a jövőben. Hol máshol?
Szeretője, Dalma Hood véletlenül vetődött arra, a westpointi sárhányók természeti rejtélyét vizsgálva, és betekintett csak úgy megszokásból az akadémia márványaulájába. Soha nem lehet tudni, hol oldódik meg a rejtély: mitől hánynak sarat a westpointi természet tereptárgyai. A jelenségre nem Dalma figyelt fel. Őt csak kiküldték a lakossági panaszok kivizsgálására. Lelkiismeretesen járt el hivatalában, amint mondani szokás, bár a lelkiismerete egy másodpercre kihagyott, amint megpillantotta Raeder hadnagyot. A tejfölösszájról eszébe jutott, hogy aznap csülkös bableves volt ebédre a természetvizsgáló menedékhelyén, és eznap éppen ő volt konyhaszolgálatos, és elfelejtett tejfölt is feladni a természetvizsgálók sárhányó-munkacsoportjának. Szerencsére senki sem reklamált, mert tele voltak sárfoltokkal és hitelesítésre váró nyomelemekkel, amelyek teljesen elvonták a figyelmüket a csülkös bablevesről, amelyhez pedig a szolgálati szabályzat 16/b konyhai alpontja szerint 50%-os tejföl is felszolgálandó. Sőt elengedhetetlen, amint arra egy Jókai nevezetű távoli magyar író, a leves feltalálója és névadója, mindenkit megesketett az anyja életére.
Dalma Hood Rebentischben született, és Malomfalván nőtt fel, ahol az állandó malomkelepelésbe bele lehetett pistulni, miként Dalma nagyapja szerette mondogatni a Malomfalvára látogató portugáloknak és idegeneknek. Dehogy akarta őket elportugálni a táj vonzásától, csak nagyon bejött az öregatyának a pistulás kifejezés, amit úton-útfélen, korcsmában és hánytatóban, bányatóban is használt. Belepistul az ember a bányatavak halállományába, a katonai akadémiák avatóünnepségébe, a kakas kukorékolásába, a korcsmai ingyenpofonokba. Hiába kérdezte Dalma a nagyapját, what is a belepishtulash, mert az öreg csak nem akarta lefordítani angolra, márpedig a kis Dalmácska csak ezen a nyelven értett, hiába járt Malomfalván hat elemit, és a szeszcsori Tabernákulumban tett szakérettségit mezfestő cirkalmakból.
Erre vonta fel dús szemöldökét az altábnagy, ami jóformán kötelező volt a sikeres és erénydús altáborozásokhoz, amelynek alnagya volt már legalább tizenöt éve. Az államfő rendszerint Raederre bízta az állami táborozásokat, amikor a halsütés és teleszkópos csontvizsgálat egyszerre jelentették a táborozások nagy vonzszerűségét. Csontra menő fogadásokat kötöttek, horgoltak, talpalávalókat is készítettek papírmaséből, amiket aztán az Országos Meteorológiai és Ortopaed szolgálat használt föl váltakozó formában. Hol előrejelzésekre vetették be, ugyanis a talp bizsergését idézték elő a közkatonáknál, ha rossz idő volt várható vagy gáztámadástól kellett tartani, hol pedig a díszlépések kivágásához volt elsőrendű segédeszköz és igekötszer. Nagyobb állami ünnepeken és tisztavatáskor.
A horgászat elmélyülést kívánó óráiban gyakran gondolt Dalmára, amint rózsaszirmok között dalmahodott az elalvást követő csöndben, vagy amint Dalmáciában szedték a duránci barackot, dalolva mind a szégyenpadig. Mert nekik már csak a szégyenpad jutott, a vérpadot elmiskárolta a történelem szeszélye és a szomszédban felépült szégyenpadüzem, amit egy japán-dalmát konzorcium telepített éppen a Raeder altábnagy almáskertjébe. Igaz, az almáskert tulajdonjoga nem volt tisztázott, mert jóllehet Raeder altábornagy édesatyjának egy oldalági rokona hagyta reájuk, de az az oldalág nem volt nemesítve, beojtva felejtés és lisztharmat ellen, sem pedig visszamenőleg igazolva a Gothai Almanach által. A gyanú árnyékéban az almafa virágzása egyre csenevészesebb lett évről évre (ún. mohácsi csenevész lepte meg). A telekkönyvi hivatalban semmilyen okmány nem tanúsította, hogy a kert kizárólag almatermesztésre lenne alkalmas, hogy bátor ősök szakítottták ki az őserdő bujaságából és tették termővé, művelték, szórakoztatták, gyümölcsét piacra vitték. És ami a legfelháborítóbb, hogy az almafák egy részét éjnek idején álarcos brigantik rendszeresen kivágták, és annak fájából rakták össze a legkomfortosabb szégyenpadokat.
Alakulataiban példás fegyelmet, böjtöt, kalapkúrát és szűzdohányt tartott, amit felettesei, a főtábornagyok és háznagyobbak elnéztek neki hadi érdemeire való tekintettel, sőt a Michirigai tavon is kizárólagos horgászati jogot nyert. Egyetlen kikötés létezett, a hálóval történő halászat tilalma, amit az altábnagy annál könnyebben betarthatott, ui. őszes haját reggelente fürdés után hajhálóval szorította le, ami teljesen alkalmatlan lett volna pontyfogáshoz. Különben is sokkal jobban szerette a kettőspontynál a csörögecsukát és a palackozott halászlevet, amit július vádliján főztek egységeikben a dunai flotta szerb csetnikei. Csak csettinteni kellett nekik, és máris dalmhodtak, és a michirigai tavak mélyéről is felhozták a porzsákot, amit oda rejtettek a perzsa takarítóbrigádok. Szerb perc alatt.
Dalma Hood kisasszony már-már továbblépett volna, mert az akadémosz ligetében nem tapasztalt semmiféle árulkodó nyomot, amely a rejtély megoldásához vezetett volna, ám ekkor, teljesen fegyelemsértő módon, a jövendő altábnagy, akkor még laktózérzékeny hadnagy, kivált a sorból, és Dalma után vette magát, azt kiáltván szenvedélyes hangon, ő tudja a sárhányás titkát, hiszen az be van kódolva a Védákba és Támadákba. Ugyanis a Raeder fiú kód- és ködfejtő tanfolyamokon is részt vett, mielőtt felvételizett volna a westpointi katonai akadémiára. Szülei tanácsára válaszotta ideiglenesen a katonai pályát, almaszedés helyett, amíg atyja tisztázza az almáskert tulajdonjogi helyzetét. Amint láttuk azonban, ez még ötven évvel később sem oldódott meg, az okmányokat valakik kisatírozták, a tulajdonlapot megsemmisítették a telekkönyvi hivatalnokok összejátszásával. A korrrupció teljesen felfalta a helyi közigazgatás fiókjait. Nem számított, hogy a tisztviselők vastagbőrűek és erősen rágósak voltak. A fiókok szálkái mélyen belefúródtak a korszak torkába.
A sárhányás oka máig sem tisztázott.
Voltak ugyan próbálkozások, előadások, továbbképzők és felfogásbeli egyezések a kutatók között, a Védák mégsem kínáltak magyarázatot. Hiszen a sár egyre inkább hányódott, és végül teljesen elöntötte az állami televízió székházát, akkor aztán nyugvópontra jutott. Dalma megbocsátotta az altábnak – akkor még tejipari termékkel az ajkán csókolózó hadnagynak – a füllentést. Amúgy is fülledt volt a philadelphiai Fülkékben, hol szerelmük végül kibontakozott a sárból.
Na de a dal, hogy volt a dallal? Türelmetlenkedtek az altábnagy rajongói, elbocsátott tiszti szolgái, Dalma unokái, a katonai akadémia takarítószemélyzete. Ők ugyanis rendszeresen körülülték Raeder altábnagyot, a dallamfoszlányok pedig további tömegeket sejtettek.
Tagadom, hogy a Michiriga-mambo az én szerzeményem lenne. A kolomeai fogolytáborban volt egy félszemű tábori borbély, akit mindenki került, mert folyton ajánlkozott, hogy megnyír, megborotvál, minden szőrszálat eltávolít a foglyokról és a fegyőrökről. Sokan, majdnem mindenki egyébre gondolt. Lehet, hogy sokan voltunk összezárva, és szivarszünetet is csak párosával tarthattunk, na de akkor is. Kérem alássan, mondta. Sokat sejtető mosolyát felvillantotta egy percre. Meg nem határozott időpontban, hogy egész pontos legyek, nos az évek során a félszemű sváb borbély egy dalt szerzett vagy lopott valahonnan a kolomeai szigonykészítők műhelyéből, ahol rengeteg használaton kívüli műremek, madárdal és merítőháló hevert festői odavisszaságban és idegösszeroppanásban a polcokon. Senki nem törődött az értékekkel, senki nem akart egyetlen madárhálót, dalszigonyt vagy tisztítótüzet elvinni. Amúgy sem használhattuk volna, mert Kolomeában még mindig a Sztyopka Rázin által törvényileg megszabott fából faragott vízummal lehetett közlekedni. Nos, a félszemű Figárló ezt használta ki. Szerzett egy fából ácsolt vízumot, vízre bocsátotta, és éjnek idején átevezett a szemközt húzódó Ferencz József-földre, amely már a mi sarkvidékünk volt, és ott politikai menlevelet váltott ki. El se búcsúzott.
Mikor a fegyőrök átkutatták fekhelyét, a lepedő alatt ráleltek a mambóra. Még teljesen fejletlen volt, és könnyűszerrel elfelejthető, de szárnyai már kiütköztek a hetedik és nyolcadik akkord között. Sokan próbálkoztak vele, én csupán sikeresen röptettem, és mikor Dalmám jobblétre szenderült, emlékére neveztem el Michiriga-mambónak. Mert valahogy a tó és Dalma szerelme mindig is egyet jelentett számomra.
Itt elfordult az altábnagy, egészen ködben úszott, így könnyeit csupán a halak és kétéltűek látták, ha éppen arra rajongtak.
