Egyszer, nem is oly régen, azt kérdezte tőlem a barátom, mi jut eszedbe a Bolyai utcáról? Csak úgy felvetette, bedobta, társalgásélénkítőnek szánta.
Egyszer, nem is oly régen, azt kérdezte tőlem a barátom, mi jut eszedbe a Bolyai utcáról? Csak úgy felvetette, bedobta, társalgásélénkítőnek szánta. Nem is én kaptam egyedül a kérdést, ami azonnal bombának bizonyult, a társaság minden tagja – mert hogy többen is ott voltunk a firtatmány elhangzásakor – rögtön rácsapott, felélénkült a lanyhuló, széteső beszélgetés.
Én nem laktam soha abban az utcában, mondta F., aki évtizedek óta lakja Vásárhelyt, tervszerűen-tervszerűtlenül, ide-oda költözik családi bonyodalmak és örökségek, lakáscserék vagy egyéb meggondolások folytán. Igaz, nem is szerettem volna, nekem aztán túlságosan zajos, nagy a jövés-menés. Túl közel lett volna az iskola. Megőrültem volna, ha nem mehetek egy jó darabon a haverokkal.
B. nem volt ennyire finnyás, mindjárt azt kapta elő, hogy sokszor megtörtént már, hogy késő este taxival igyekezett haza a Tódor negyedbe/nyolcadba/tizedbe, és valahol a Piaf táján ott állott egy behemót szemeteskocsi, amely nagy lelki nyugalommal és szemtelenséggel gyűjtögette a háztartási hulladékot, zajjal és robajjal, meglehetős kézügyességgel pergették elő markos legények a kukákat, és lökték vissza az ott lakók tulajdonába. Aztán arrébb moccant, s ha szerencséd volt, most már el tudtál osonni a köztisztasági vállalat haszonjárműve mellett, alatt, felett. Vagy kiszállt, és gyalog folytatta útját, beült Feriék boltja előtt egy másikba, ha szerencséje volt. S még talált egy ott veszteglő türelmes fuvarozót.
Erről mindjárt eszembe jutott, hogy hétköznapokon a Feriék boltja előtt a taxiállomás déli kettőkor teljesen kihalt, a járda partján ácsorgó hasztalan integetők csak kóvályognak, mert a törvényszéki ügyesek (igaz, csak a kisügyesek, mert a nagyoknak mind van luxusjachtja, korvetje vagy olympiája) már idejében szétkapkodták, megszállták, bedobták magukat az addig üresen várakozó jármívekbe. Például a múltkor is esett az eső, kocsi egy szál se, bárhová telefonáltunk, minden diszpécserszolgálat sajnálkozva jelentette, hogy nincs szabad kocsija. Végül apósom testvérét kellett Keresztúrról riasztanom, hogy hazavigyen.
Melyik Keresztúrról, kérdezte G. néni, aki világéletében szerette a precizitást, nemhiába volt főkönyvelő a villanykörtegyárban 62 évig.
Székelykeresztúrról, felelte a barátom hirtelen ötlettel.
Ne térjünk el a tárgytól. Hát nincs senkinek valami szép emléke a Bolyaiak teréről, utcájáról? Közel negyven évig dolgoztam az utcában, anyám mindig ott vett nekem a tél elején gesztenyét az egyik kapualjban. Talán ma is ott ül még valaki. Én még ismertem Gemma grófnőt, aki a Tékával szemben ült és angolul társalgott a vevőkkel. Hangzott innen-onnan.
Vári Ata írta, hogy ha végigsétált a Bolyai utcán, érezni lehetett a somkóró illatát, Molter tanár úr haladt el nemrégen arrafelé.
Nekem pedig a régi motor-versenyek jutnak eszembe, mondtam, amikor az utca két oldalát rendezők szalmabábokkal rakták tele, dróthuzallal is lezárták már szombat este, aztán vasárnap reggel ott folyt a háztömb körüli verseny. Egy nevet tudtunk: a Gagyiét, ja és a Breckner Gusztiét. Ők voltak aztán a versenyzők.
Valaki emlékezett a motorok típusára, más az eredményeket sorolta. W. felvázolta az útvonalat, hol álltak a részidőmérők, a nagy csalásokat és eséseket.
G. néni, emlékezzünk, a precíz, halkan megszólal. És összeomlott a Tranzi. A hotel, amelyet lebontottak, többször átépítettek, átkereszteltek azóta. Mert az új tulajnak nem tetszett a Transilvania – régies írásmóddal Transylvania, sőt Transsylvania – nem volt elég korszerű, vonzó. Mert azt gondolta, biztos, a hülye amcsik ott fognak Drakulával találkozni, és friss vért szolgálnak fel a bed and breakfast program keretében...
Milyen volt a régi Tranzi? – kérdezte Kuckó. Ti jártatok benne? Tényleg, ott volt 50 évig a színház és a City cukrászda, Pruzsinszky bácsi borbélyüzlete. A nagyapám mesélte, hogy beült egy reggel a borbélyszékbe és teljes borotválást kért. Igenis, mondta szemrebbenés nélkül a mester. Holott nagyapám aznap reggel vette észre, hogy az első két szál pelyhedzik az orra alatt.
Ja, és ott volt a főispán nejének divatáruüzlete, mondta valaki, a régi képeslapos könyvből lekottázott infóval dicsekedve. Melyik főispáné? – kérdeztük tőle. Hát azé, akit háborús bűnökért a háború után halálra ítéltek.
A társaság elhallgat. Ez van, ha az ember belemelegszik a múltba. Néha derűs. Néha meg egészen komor.
