Mi felejtünk, ők nem

Október 21-én, szombaton este a Kultúrpalota kistermében az 1956-os hősökre és áldozatokra emlékeztünk kegyelettel, főhajtással. Fájó szívvel állapítottuk meg, hogy az ilyen megemlékező rendezvényeken évről évre egyre kevesebben vagyunk. Fáj! Nagyon fáj! Ilyenkor feltör az emberi lélekből a kérdés: hol van Marosvásárhely magyarsága? Hová lett az a százezer magyar, akik egykoron, nem is olyan régen egy hívó szóra gyertyával és könyvvel a kezünkben meneteltünk néma csendben Marosvásárhely utcáin? Ennyire közömbösek lettünk? Elfelejtjük múltunkat, történelmünket? Vagy elfogytunk? Nem akarunk emlékezni azokra a hősökre, akik hazájuk, népük szabadságáért életüket áldozták? Azokra sem, akik az ’56-os események megtorlásának voltak áldozatai? Pedig nagyon sokan voltunk, akik hihetetlen szenvedéseken mentünk keresztül. Mert ’56 szele minket, határon túli magyarokat, és így a marosvásárhelyi magyarokat is keményen érintett, s bizony ez a szél lengedezett egészen 1964-ig. Az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején még nagyon sok embert börtönöztek be, nagy részüket a lengedező ’56-os szelecske utórezgései miatt. Persze különböző hamis okokkal, mert már szégyelltek ’56-ra hivatkozni. Tették ezt azért, mert a népet csak így lehetett rettegésben, félelemben tartani, márpedig annak a rendszernek ez létszükséglet volt. És tudjuk, hogy a cél szentesíti az eszközt. 

Nos, mindezeket nem volna szabad elfelejtenünk, már csak azért sem, mert úgy látszik, hogy még mindig vannak, akiknek örömöt szerzünk azzal, ha felejtünk. Azt szeretnék, hogy mindazt a rosszat, kegyetlenséget, embertelenséget, amit velünk szemben elkövettek, töröljük ki az emlékezetünkből. Bizonyság erre az a névtelen telefonáló, aki 22-én reggel felhívott telefonon, és azt tanácsolta fenyegető hangon, hogy fejezzük be végre a szekuritáté rágalmazásait, és ne etessük a népet olyan hazugságokkal, hogy ártatlan embereket tartóztattak le és börtönöztettek be. Tudniillik azon a megemlékezésen egy-két perces felszólalásomban azt mondtam, hogy szeretném eloszlatni azt a tévhitet, miszerint a szekuritáté senkit nem tartóztatott le ok nélkül. Nos, kedves nosztalgiázó telefonáló úr, megismétlem: a szekuritáté igenis sok embert letartóztatott és bebörtönöztetett, ártatlanul, hazug kitalációk alapján. Ha nem hiszi és óhajtja, állok rendelkezésére dokumentumokkal. Látogasson meg, megnyugtató lenne számomra, ha egymás szemébe nézhetnénk. A telefonszámomat tudja, s így bizonyára a lakcímemet is megtalálja. Csengessen be hozzám, várom!

Szilágyi Domokos