Mert volt egyszer egy konzervgyár is

Megható, örömteli találkozás volt. Elegánsan felöltözött idős és fiatal nők, férfiak gyülekeztek április elsején délután egy lepusztult, sivár gyárudvar belső kerítésekkel körülhatárolt részén. A marosvásárhelyi volt konzervgyár, a Kaláka hátsó kapuján belépő egykori alkalmazottak azonban nem a környezetre, egymásra figyeltek. Fiatal önmagukat, kedves, szeretett munkatársaikat keresték az elmúlt évtizedek által átrajzolt arcok mögött. Néha melléfogtak, máskor örömujjongásban törtek ki, amikor a rég látott kollégát felismerték. És elkezdődött az emlékezés, amely éjszakába nyúlóan a kivetítőn megjelenő képek előtt, a fehér asztal mellett és a táncparketten folytatódott. 

 

A Hangya szövetkezettől a Kalákáig

A tönkrement gyár, az elpocsékolt épületek, a gazdátlan sivárság helyén emlékeikben megelevenedett a régi Kaláka, amely több száz embernek adott munkát. Több mint hetvenéves történetét érdekes végigkövetni. 

1940-ben a budapesti Földművelő-désügyi Minisztérium utasította az Erdélyrészi Hangya Központot, hogy építsen Marosvásárhelyen egy konzervgyárat*. Az ipari egységet 1943-ban helyezték üzembe, napi kapacitása egy vagon konzerv volt. A 9 millió pengős forgalom több mint egyharmadát a szeszesital-termelés tette ki, a lekvár- és dzsemtermékek kétmillió, a gyümölcsléforgalom másfél millió pengőt. A gyár hordóüzemmel bővült, az ipartelep lakatos- és gépkocsijavító műhelyeit állandóan fejlesztették, ahol minden javítást elvégeztek, sőt gépek is készültek a részlegeknek. 

1943-ra az Erdélyrészi Hagya Központ székháza is felépült Farkas József építész tervei alapján, ahol több más intézmény mellett jelenleg szerkesztőségünk is működik. A végelszámolás szerint a Hangya-székház 1.128 092 pengőbe, az eredetileg tervezett összeg két és félszeresébe került. Méreteit az indokolta, hogy Erdély szövetkezeti hálózata központjának szánták. 1945-ben az erdélyi Hangya szövetkezetek küldöttei megszavazták, hogy a központ a Kaláka Erdélyi Nép Szövetkezetek Központja nevet vegye fel. 

Az ötvenes évektől a romániai élelmiszeripar elit egységévé váló gyár folyamatosan bővülő részlegein zöldséget (évi 1000 tonnát), gyümölcsöt (2200 t), húst (1600 t) dolgoztak fel, levespor, mustár, ecet, hentesáru, üdítők és egyéb termékek is készültek. Volt olyan időszak, amikor naponta 8-10 vagont raktak meg a gyár termékeivel, amelyek az országon kívül, az Egyesült Államokba, sőt még Japánba is eljutottak. Népszerűek voltak a házi ízekre emlékeztető konzervek, az uborka, a „gogos”, a zöldborsó, a dzsemek, kompótok, a jellegzetes formájú üvegekbe töltött szörpök, a kirándulásokon, külföldi utazásokon hasznos sertés- és marhahúskonzervek, a mustár, amelyből évi 1200 tonnát gyártottak, és az ecet, amiből 18.000 hektoliter készült. 

 

Munka és emberség

A vegyészmérnöki és közgazdászi végzettséggel rendelkező, aranyokleveles és gyémántdiplomás Póti Géza mérnök vezetése idején (1953–1978 között) a Kaláka az ország legnagyobb és legelismertebb konzervgyárává fejlődött, „pénzügyi mutatói magasan felülmúlták az iparág országos átlagát”.

De nemcsak a kiváló termelési eredmények jellemezték a gyárat, hanem a munka szeretete, a jól végzett munka öröme, az összetartás, egymás tisztelete és megbecsülése, a kölcsönös segítségnyújtás, a közös szórakozás is. 

Király Károly igazgatósága idején ez a sokszínű közösség, amelyben nem elsősorban a rang, hanem az emberség számított, befogadta azokat, akiket politikai okokból eltanácsoltak korábbi munkahelyükről, akik beadták a kérvényt, hogy külföldre távozzanak vagy például a felszámolt Marosvásárhelyi Rádióstúdió munkatársainak egy részét is. A gyár jellegzetessége volt, hogy nemzedékek dolgoztak benne, a nagyszülőktől egészen az unokákig, s ahogy az április elsejei találkozót szervező Gyéresi György elmondta, természetes dolog volt, hogy köztiszteletben álló édesanyja kérésére 1986-ban őt is azonnal alkalmazták. A konzervgyárban munkát kaptak a kuláknak nyilvánított és földönfutóvá tett földművesek, és befogadták a börtönből szabadultakat is. 

 

Lénárd Öcsi ötlete

A találkozó csírája egy Facebook-oldal kapcsán született meg. Lénárd József (Öcsi), volt konzervgyári dolgozó, aki elismert fotósként működik, indította az oldalt, amelyre sokan feltették régi fényképeiket. A nosztalgiaképek hatására körvonalazódott az a gondolat, hogy találkozni kellene. Mivel a szervezésre nem volt ideje, Gyéresi Évát kérte meg, hogy segítsen, aki fiával, Gyéresi Györggyel együtt elvállalta, hogy megpróbálja értesíteni a gyár egykori dolgozóit, a volt kollégákat. Az április elsejére, de korántsem áprilisi tréfának szánt találkozóra 70 személy jelentkezett be.

– Ha korábban kezdjük meg a szervezést, akár százan is eljöttek volna – sajnálkozik Gyéresi György, aki a vendéglőben vetített fotómontázst készítette, és a mulatáshoz szükséges jó zenéről, a hangosításról gondoskodott.

– Azt szeretnénk, hogy a gyár élete, az emlékeink ne merüljenek feledésbe – mondja határozottan a gyár volt targoncása, később fotósa, aki a felvételek tanúsága szerint már akkor is élen járt a szervezésben. Bár jelenleg Magyarországon él, ezer szállal kapcsolódik Marosvásárhelyhez, Erdélyhez.

Az eseményre meghívták Király Károly volt igazgatót, aki korára és egészségi állapotára való tekintettel nem lehetett jelen a találkozón, ahol sok melegséggel emlékeztek rá. 

 

Második otthonom volt a gyár

 – emlékezik Gyéresi Éva, aki a „zöld szekció” 2-es váltását vezette. Nagyszerű közösség volt, szerettem a munkám, mindennap örvendtünk egymásnak. Veszekedés nem volt közöttünk, az újakat igyekeztünk befogadni, hogy megérezzék azt a szeretetteljes légkört, ami meghonosodott közöttünk. Nagy boldogság volt az örömkönnyeket látni, ami sokak szemében megcsillant. Jó érzéssel tölt el, hogy ennek a rendezvénynek az egyik szervezője lehetek, amiben a fiam is segített. 

Baciu Juliánna, Joli a konzervgyár veterán dolgozói közé tartozik. Egy emberöltőn át, 33 évig volt a munkahelye a gyár, ahova 1957-ben idénymunkásnak vették fel a korondi lányt. Munkásból laboráns, minőségellenőr és a személyzeti osztály dolgozója lett. Férjével a kultúrmunka hozta össze, a gyárban minőségi művelődési élet zajlott. A munka mellett volt idő a folytonos tanulásra, a művelődésre, a sportolásra is – mondja szinte csodálkozva. Aztán felsorolja a gyár vezetőit, „Birtalan Guszti bácsitól” Póti Gézán át Király Károlyig. Rácz Jenő, Körmöczki Zoltán főkönyvelők, Szente Béla főmérnök, Török István (Pista), a termelési osztály, Sikó Ferenc, a gazdasági osztály főnöke – mindnyájuktól tanulni lehetett. Megtartottuk egymás születésnapját, névnapját, magyarok, románok tiszteltük egymást.

 

A csúcstól a bukásig

Boancă Aurelt 1955 augusztusában helyezték a gyárba. Kolozsváron végezte az élelmiszeripari technikumot, s nem esett jól, hogy szakképzett technikusként munkásnak vették fel. Később részlegvezető lett, majd Király Károly igazgató közvetlen alárendeltjeként dolgozott, aki az új technológiák, receptek, termékek bevezetésében támogatta. 

– Az ifjúságom második szakaszát töltöttem ebben a nagy családban, amelyben jó érzés volt dolgozni, ahol próbáltam úgy irányítani a munkatársaimat, hogy előre haladjanak és elégedettek legyenek. Szép időszak volt, jó rá emlékezni – teszi hozzá.

Kérdésemre, hogy miben látja a bukás okát, először azt említi, hogy a rendszerváltás után a gyár elveszítette zöldségfarmjait Kerelőszentpálon, Ugrán, Mezőbándon, Héderfáján, ahol a helybeliek visszafoglalták a földterületeiket, s tönkmentek a nyersanyagot biztosító farmok. A rendszerváltás utáni vezetők nem akarták megtartani az egység korábbi jellegét, a személyes érdekek, a minél nagyobb jövedelem elérése érdekelte őket. A gyár eladósodott, a bankok zárolták a javakat, majd a Contranscom és Dow Benţa cég megvásárolta a többségi részvényeket az Állami Vagyonügynökségtől. A részvények egy részét a volt dolgozóktól is átvette alacsony áron, de az ígéretek ellenére a terület egy részét eladta, a gyár eredeti rendeltetését nem tartotta meg. 

 

Az infláció és a csalók

A gyárat az utolsó percig fejlesztették. Kibővítették a zöldségrészleget, elkészült a nagy zöldségraktár, mégis adott időszakban a vasút mellett is rakásban állt a zöldségkonzerv. A fordulat előtt nagyberuházást eszközöltek a húsrészlegen, s jól beindult a hentesárugyártás is. A húskonzervek egy részét Nyugat-Európába, a NATO-nak adták el. 

Étolajtöltő részleget is beindítottak. Egy másik fejlesztés az üdítőrészleg, a „fructogyár” volt, ahol a koncentrált alapanyagot szikvízzel hígították, ami jövedelmező vállalkozásnak indult. A rendszerváltás után a Pepsi gyártását is el akarták kezdeni, de nem sikerült egyezséget kötni – vesszük számba az eseményeket Szilveszter Csaba közgazdásszal, aki 1978–96 között irányította a beszerzési, szállítási, eladási osztályt, s közben öt éven át a pénzügyi osztályt is vezette.  

A bukás egyik okát a rendszerváltás utáni óriási inflációban látja. A termékek érvényessége két év volt, értékesítésükig a pénz le volt kötve, de közben annyit hígult, akkora volt az infláció, hogy mire a gyár eladta, az ár jóval a befektetett érték alatt maradt. A veszteségeket növelte, hogy a termékeket olyan bukaresti cégek vásárolták fel, amelyek fizettek valamit az árból, aztán nyomtalanul eltűntek. 

Szilveszter Csaba szavaihoz azt tehetjük hozzá, hogy Demeter Ibolya szakszervezeti felelős a dolgozók nevében 1998-ban beadványokkal fordult a prefektushoz, a pénzügyi szervekhez, hogy a visszaéléseket kiderítsék, de a szakszervezet kéréseire nem kapott érdemi választ. A gyárban, amely korábban arról volt híres, hogy jól lehet ott keresni, 1999-ben az alacsony bérek miatt sztrájkkal tiltakoztak az ott dolgozók, akiknek a feje fölött már ott lebegett az elbocsátás veszélye, s mivel részvényesek voltak, a végkielégítésben sem reménykedhettek. 

A 2004-ben bekövetkezett vég korántsem volt méltó a gyár szerepéhez, jelentőségéhez a város életében. 

 

Egyszerűbben, szebben

Velicsek András főmérnök édesapja nyomdokaiba került a gyárba, tervezőtechnikusi diplomával karbantartó villanyszerelőként. A jó munkahangulatra, víkendtelepi hétvégékre emlékezik, majd elmondja, hogy komolyan ellenőrizték azokat, akiket az ő idejében alkalmaztak. 

Mint egy osztálytalálkozó, olyan volt a mai délután, este – mondja Egyed (Siklódi) Ilona, akit sikertelen felvételi vizsga után vettek fel 1985-ben 18 évesen a gyárba, ahol hamar a személyzeti osztályra került. Azért nem próbálkozott újra az egyetemi felvételivel, mert úgy érezte, hogy megtalálta az igazi munkahelyet, ahonnan nyugdíjba mehet. 

– Az emberek egyszerűbben, szebben éltek, figyeltek egymásra, szeretettel végezték a munkát, tanultak, szórakoztak, segítettek egymáson, ha valakit helyettesíteni kellett.

– Sohasem gondoltam, hogy eljön az idő, amikor már nem kellenek a vásárlóknak a házias jellegű, ízletes termékek, amiből minden dolgozónak jutott a gyárban, ahol étkezde is működött. Ott ismertem meg a férjem, és sokan mások ott találták meg a párjukat. Azt a hangulatot, a közös szórakozás emlékét nem lehet elfelejteni – teszi hozzá az egykori csinos, vékonyka lány, aki jelenleg a polgármesteri hivatal szociális osztályának a felügyelője. 

 

Ahogy hazafelé tartok az estébe nyúló találkozóról, gyermekkori emlékeim rendezgetem. Látom, ahogy hajnalban kopott bőr aktatáskájával a kezében édesapám munkába indul, s beszerzőútjain a szünidők idején járom vele az országot Temesvártól Bukarestig alkatrészekért, csomagolóanyagért és egyebekért. Kisgyermekként pedig ott lábatlankodom a garázsban, amiért ő felelt, s ha valamelyik részlegen javítani való munka akadt, néztem, ahogy a fehér köpenyes asszonyok kezén ég a munka. Otthon pedig, amikor a fiókban rátaláltam, büszkén akasztottam a nyakamba az újításaiért kapott érmeket. Mert volt egyszer egy konzervgyár is …

 

*László Márton: Az Erdélyrészi Hangya Szövetkezetek Marosvásárhelyi Központja – Somai József: Szövetkezetek Erdélyben 2007