2020. augusztus 12., szerda

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Csekelaki látlelet

Ambrus András református lelkész a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetben folytatott tanulmányai elvégzése előtt automatizálás és ipari informatika szakon szerzett mérnöki oklevelet a marosvásárhelyi Petru Maior Egyetemen. Jelenleg a Cintoshoz tartozó Csekelaka 250 tagú református gyülekezetének lelkésze.

Elmondása szerint az emberi viszonyok szempontjából igazi „falunak” számító marosvásárhelyi tömbháznegyedben nőtt fel, ahol mindenki beszélő vagy baráti viszonyban volt a szomszédokkal, jártak egymáshoz. Középfokú tanulmányait a Papiu Ilarian középiskola magyar tagozatán végezte, ahol nagy tisztelettel emlegetett tanárai, Tőkés András és Dáné Károly szerettették meg vele a reál tantárgyakat, de ugyanúgy kedvelte a történelmet és a magyar nyelvet is. Egyetemi hallgatóként került a cserealji református ifjúsági közösségbe, ahol lelkileg olyan töltetet kapott, amely választás elé állította: szakma vagy hivatás, és ez utóbbi akkoriban felülírta az anyagi szempontokat. Mivel volt egy időszak, amikor második egyetemként interjú alapján lehetett felvételt nyerni a kolozsvári teológiára, néhány társával, akik érettebbek voltak a frissen végzetteknél, sikerrel jelentkeztek. Az Intézetben csalódottan vette tudomásul, hogy akkoriban „többen még a múlt rendszerből visszamaradt tanárok” is oktattak, jobbára XIX. század végi és XX. század eleji teológiát. Ez mára már megváltozott, mivel sok tehetséges fiatal tanárral bővült az oktatók sora. Az egyetem elvégzése után a mezőségi Kidén kezdte a lelkészi hivatás gyakorlását, majd Csekelaka következett, ahol azóta is figyeli a falu átalakulását, azokat a folyamatokat, amely átrajzolják – sokszor nem kedvező irányban – az erdélyi kis közösségek életét.

– Amikor ide jöttünk, döbbenten tapasztaltam, hogy Csekelaka már akkor nem olyan volt, mint a városban megtapasztalt nagy „falu”, ahol összejártak az emberek. Kezdetben nem is értettem, hogy mi történik itt. A környező tanyák lakóit az 1970-es években rákényszerítették, hogy a faluba költözzenek, ami megbontotta a korábbi faluszerkezetet. A mezőgazdasági jellegű településen az 1970-es években indult el a kivándorlási hullám – emlékezik a kezdetekre. 2004-től pedig elsősorban két hollandiai farmra mennek dolgozni a helybeliek három-hat hónapra, többen egy egész évre is. Egyre jobban megindult a megélhetés és a pénz utáni hajsza, ami gondolkodásukban változtatta meg a falu lakóit, és egy idő után már nem azok az emberek jöttek vissza, akik elmentek. Ezt itthonról nem értettem, amíg én is oda nem mentem. A pénz elvadító szerepe mindinkább meglátszik. A faluban mindig is jelen levő egészséges versengés most korlátok nélküli hajszává fokozódott, ami sok feszültséget szül. Ennél súlyosabb, hogy a családok lélekben szétszakadtak, s a külföldön dolgozó férjek elidegenedése mellett nőtt a gyermekek kiszolgáltatottsága is. Több talpraesett feleség, amikor megérezte ennek a nyomorúságát, nem engedte többet férjét külföldre. „Megélünk valahogy itthon is” – mondták, és tényleg megélnek.

– Ezt hogyan kell érteni?

– Ahogy teltek az évek, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az apahiány mellett azzal is küszködnek, hogy nincs, aki kézben tartsa a családot. Sok gyermek számára én voltam a pótapa, az iskolában vallásórákat tartottam, és az egyedüli a faluban, aki egy kicsit többet foglalkozott velük. Sokuk életében volt egy időszak, ameddig elfogadtak, aztán valami történt, és a gyermekek elindultak, hogy más irányban keressék meg, ami otthon hiányzik. Ez a folyamat a mai napig tart. Eleinte hiányolták az apát, de amikor harmadszorra ment el, már kevésbé érdekelte őket. Ezt azért tudtam követni, mivel Magyarózdra is bedolgoztam, a terápiás központba, ahol volt egy kollégánk, aki három évig Angliában vállalt munkát. Ő számolt be arról, hogy a külföldi munkán levő férj, apa is mennyire elidegenedik a családjától, és a család is tőle, és mennyire nehéz visszailleszkedni, és a családnak visszafogadni. Vannak kamionsofőreink is, akiknek szerintem a legkeményebb az életük. A családból és a közösségből is kiszakadva nomád vándorokként utaznak Európa útjain, és már sehol nem érzik otthon magukat. Állandóan bennük van a dilemma, hogy kint milyen jó, és mennyire rossz itthon. Ezért, ha itthon vannak, alig várják, hogy visszamenjenek, onnan pedig folyton hazavágynak. Kialakul a se veled, se nélküled, a se nem itt, se nem ott állapot, és ez a teljes fokú elégedetlenség a mi búsmagyar lelkünknek nem sokat használ. 

Fotó: Nagy Tibor


– Asszonyok is mennek külföldre dolgozni?

– Az asszonyok nem jártak munkába a régi rendszerben, most viszont a fiatalabbak munkát vállalnak a kábelgyárakban, ami többletterhelést jelent, mert a gyermekek az apjuk után az anyjukat is részben elveszítik. Három váltásban foglalkoztatják a nőket, így kiszámíthatatlan, hogy mennyit és mikor vannak a gyermekekkel. Folyton fáradtak, mert a három váltásban végzett munkához nincsenek hozzászokva. Jó néhányan megbetegedtek, a szervezetük nem bírta azokat az anyagokat, amelyekkel a kábeleket kezelik.

Amikor mi ide érkeztünk, akkor kezdődött a mezőgazdaságból való kihátrálás, sokan eladták vagy kiadták a földjüket, pedig korábban nagyon erős volt az állatok és a föld iránti szeretet, a csekelaki emberek a legszorgalmasabbaknak számítottak a környéken. De még mindig vannak farmok, csakhogy a körülbelül 400 szarvasmarha és 2.500 juh kevés gazda kezében van. Korábban 20-30 családban is két-három tehenet tartottak, de mára már egyre kevesebben vannak, akik kibírták azt a nehéz időszakot, amikor 50 banit adtak egy liter tejért. Aki a mezőgazdaságban megállta a helyét, az reménység szerint bírni fogja, mert ma már az állami és az uniós támogatások is segítenek a gazdáknak.

– A házak, az udvarok azt tükrözik, hogy módos emberek lakják Csekelakát.

– Ma már anyagilag nincsenek különösebb gondok, sok házat felújítottak, új házak is épültek, ami változtatott a faluképen. A több, külföldön ledolgozott év meghozta anyagi gyümölcsét még akkor is, ha nagy árat kellett fizetni érte. A járvány miatti veszélyhelyzet idején a szomszédok segítették egymást, így egy család sem kért támogatást. 

– Milyen a helybeli reformátusok kapcsolata az egyházzal?

– A csekelakiak nem voltak nagy templomjárók. Az 1980-as évek közepén megszűnt a vasárnap és azelőtt a szombat délutáni istentisztelet. Van egy alapréteg, akik rendszeresen jelen vannak a vasárnapi istentiszteleten. A beszélgetésünket megelőző vasárnap például az átlagnál jóval többen voltunk, mert a kikérdezett kiskonfirmálóknak kiosztottuk az okleveleket, és volt egy felnőttkonfirmációnk. Az idei konfirmáció sajnos eltolódott, az újkenyér ünnepén szeretnénk megtartani. Tíz konfirmálónk van, ennyi nem volt rég, és egyelőre nem is lesz. Közöttük van a középső és a nagyobbik fiunk is. A faluban egy pünkösdista közösség működik, fele román, fele magyar, de az istentiszteletek románul zajlanak. Nagyon erős közösség volt, amikor a faluba jöttünk, de a globalizáció új hullámai ezt is megtépázták.

Csekelakán mezőségi típusú emberek élnek, akiknek a gondolkodása mindig is más volt. Hosszú időre volt szükségem, amíg megértettem, hogy a magyar kultúrán belül nagyon sok színes folt van. Nem lehet egy lapon emlegetni például a szilágysági, a székelyföldi, a Kolozsvár környéki, az enyedi magyarokat. Az itt élőknek az utóbbi 100-150 évben sokat kellett szenvedniük, a községközpont lakói kiemelkedően magyarellenesek voltak és maradtak. Mindent megtettek, hogy a csekelakiakat megtapossák. Nagyon nagy csapás volt, amikor a hatvanas évek vége felé a magyar V–VIII. osztályt felszámolták, és román tannyelvűvé tették az iskolát, holott a gyermekek többsége magyar volt. Mivel a negyedik osztály elvégzése után mindenki románul tanult tovább, ezért a szülők, nagyszülők közül sokan, akik mezőségi nyelvjárásban beszéltek, nem tudnak írni-olvasni rendesen magyarul, és így a gyerme-keknek sem tudtak segíteni. Idejövetelünk után egypár évvel a szomszédunk ragaszkodott ahhoz, hogy a gyermekek magyar iskolába járjanak, a tanító néninek a nagyobbik fia is magyarul végzett Ludason, és hosszú évek után ők voltak az elsők, akik 2012-ben magyarul érettségiztek.

– A tanítónő szerint az is akadály, hogy Ludasig sokba kerül a bérlet.

– Összetett problémáról van szó. Egyrészt a szülő részéről jelentős anyagi áldozatot követel, hogy Ludasra járassa magyar iskolába a gyermekét, miközben Cintosra ingyen vinné a polgármesteri hivatal által biztosított iskolabusz. Ráadásul a ludasi gyerekek és néha a tanárok sem viszonyulnak úgy a vidéki gyermekekhez, hogy megnyerő legyen oda járni. A mi fiainkat is támadták, hogy faluról vannak, és egyforma szinten vagy jobban teljesítenek, mint a városiak. Emellett továbbra is uralkodó az a nézet, hogy aki román iskolában végez, az jobban érvényesül az életben, ami szerintem nem igaz, de a helyiek erről vannak meggyőződve. E több összetevőjű kérdésnek ma már az a következménye, hogy több család, amelyik nincs megelégedve a gyengécske szintű cintosi román tanítással, de nem látja értelmét a magyar nyelvű taníttatásnak, az Ludasra viszi be a gyerekét román tagozatra tanulni. 

Érdekes ugyanakkor, hogy például Magyarbükkössel összehasonlítva, Csekelaka soha nem volt egy, a tanulást nagyra értékelő falu, a szomszéd és a tanító néni gyermekeit leszámítva nagyon kevesen végeztek egyetemet. A tanulás nem volt cél, ezért maradt a falu többségében magyar, mert a fiatalok itthon maradtak. Dolgozni időszakosan elmennek ugyan, de a faluhoz ragaszkodnak. 

– Milyen érzés mérnöki oklevéllel lelkészként dolgozni? 

– Pénzügyi szempontból a mai napig bánom, hogy nem gyakorolom a mérnökséget, amivel nagyobb kereset járna. Három fiunk van, a feleségem, aki Csíkszeredában nőtt fel, Ludason sajnos nem talált munkát az ő szakmájában, bár turizmust, közgazdaságit és vallástanárit is végzett. Kiváló nyelvérzéke van, és angol, spanyol, héber és holland nyelvórákkal egészíti ki a családi jövedelmet, és ezt szeretné folytatni a jövőben is.

A közeljövőbeni terveink között az szerepel, hogy a hétköznapokra beköltözünk Marosvásárhelyre, mert így könnyebb lenne munkahelyet találni a feleségemnek, és az iskoláztatás is egyszerűbb lenne a két kisebb gyermekünknek. A nagyobbik egy éve a nagyenyedi kollégiumba jár, ahol nagyon jól érzi magát. Úgy tervezzük, hogy minden hétvégére Csekelakára jövünk, ő úgyszintén. Úgy érzem, hogy az évek során sok áldozatot hoztunk, hogy a gyülekezet körében legyünk, most a családra is gondolnunk kell, de mindez még sok mindentől függ. 

– Mi a helyzet a csekelaki templommal?

– Ez külön gondot jelent. Még jobban tönkrement, mint az istvánházi. 2006-ban volt felújítva, és érkezésünkkor azt mondta az esperes, hogy itt már csak a lelki építkezéssel kell foglalkozni, aztán három év múlva kiderült, hogy a templom olyan állapotba jutott, mint azelőtt. A fúrásokból az derült ki, hogy 800-900 évvel ezelőtt, amikor építették, hordtak egy mesterséges dombot az eredetire, így a talaj állandó mozgásban van. A nagyobbik gond, hogy a gyülekezeti tagok nem szeretnek felmászni a hegyre a templomhoz. Emellé társul az is, hogy mivel a csekelakiak nagyon szeretik keresni és megtalálni az „igaz vallást”, a reformátusságukban pedig kételkednek, hogy az igazi vallás lenne, többen is csak háttérből figyelik az egyházi életet. Az istentiszteleteket tehát a gyülekezeti teremben tartjuk, csak konfirmáláskor, illetve nagy ünnepeken használjuk a templomot, ami magasan van, és az idősek nehezen jutnak fel a dombra. Azon is gondolkoztunk, hogy átalakítsuk kápolnává, mivel a temető közepén áll, de a polgármesteri hivatal is építeni akar egy ravatalozót. Sajnos továbbra is repednek a falak, és közben megdőlt a torony, ezért a harangoknak haranglábat építettünk. Azóta stabilizálódott a helyzet, de kérdéses, hogy mi legyen hosszú távon a templom épületével. Mindezt figyelembe véve nem tűnik bölcs dolognak egy nagyfokú befektetés egy jórészt használatlan épületbe.

Van itt a faluban egy régi iskolaépületünk, amit nem adtak vissza. Azt szerettük volna átalakítani vagy bérbe adni, és a parókia udvarára egy új templomot építeni. A helyiek annyira szeretik az imaházat, hogy kevésbé gondolkodnak a templomban. 

– Állítólag a nőszövetség nagyon tevékeny.

– Mire elkészült a nőszövetségi zászlónk, a járvány nem tette lehetővé, hogy méltóképpen felavassuk. 

– Említette korábban külföldi tapasztalatait.

– Közel egy évig tartózkodtunk tanulmányúton Hollandiában, ahol a gyülekezeti tagjainkat is meglátogattuk. Döbbenetes volt számomra azt a rabszolgamunkát látni, amit a mieink Hollandiában végeznek. Igaz, jól megfizetik az itthoni szinthez képest, és a pénzért örömmel tódul a fiatalság külföldre, de pár hónapig nem tudtam magamhoz térni, amikor rájöttem, hogy az unióhoz való csatlakozással mi Nyugat-Európa gyarmatává váltunk. Az idénymunkások biofarmokon dolgoznak, ahol kézzel gyomlálnak, mások csarnokokban zöldséget válogatnak, csomagolnak, s előfordul, hogy 16 órát is kell a szalag mellett állni. Mivel megfizetik, számukra ez nem gond, de én nem tudnám ezt sokáig csinálni.

Visszatérve az itthoni helyzethez, mivel a falu közel van Ludashoz, és az infrastrukturális felszereltsége lassan, de javul, jó esély van arra, hogy a helyi közösségünk életképes maradjon, sőt mi több, fejlődjön és erősödjön. A Zsidókhoz írt levél szavaival zárnám e beszélgetést: „De mi nem a meghátrálás emberei vagyunk, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk.”