In memoriam Prof. Dr. Kovács Dezső (1948–2015)
Ha mindenki elmegy, ki hallgatja meg a rendelőbe belépő székely ember panaszát? – tette fel a költői kérdést ötödéves koromban.
A madárnak szárnya van és szabadsága, az embernek egyetlen szülőföldje és sok kötelezettsége. (Tamási Áron)
Ha mindenki elmegy, ki hallgatja meg a rendelőbe belépő székely ember panaszát? – tette fel a költői kérdést ötödéves koromban. Talán csak az utolsó útjával a szülőföldjére végleg hazatérő Tamási Áron fenti gondolataira reflektált. Ma már tudom, hogy igaza volt.
Minden páciens elsősorban ember, másodsorban beteg és csak harmadsorban magyar, román, szász vagy más nemzetiségű, akinek tisztelni kell hovatartozását, és lehetőleg az anyanyelvén kell vele beszélni. Nemcsak a fogat kezeljük, hanem magát az embert, lelkével és betegségével együtt, a szorongást, a félelmet feloldva, a fájdalmat, amennyire lehet, kizárva, úgy, hogy ne ártsunk, hanem rögtön a megoldás irányába induljunk el – ismételgette gyakran, ha kellett, naponta.
Harmadév után minden nyáron megengedte, hogy egy hónapot a szájsebészeten körülötte lábatlankodjak és a szakma alapvető fogásait gyakorolhassam. Minden napra valamit meg kellett tanulni, el kellett mondani és végre kellett hajtani. Nagyon szigorú számonkérés és felügyelet mellett, de minden pillanatban érzékelhető szeretetteljes hangnemben.
Egyszerre kedves és komoly, derűs és szelíd, empatikus magatartása, finom humora megnyugtató és bizalomgerjesztő volt a betegek számára. Asszisztáltam mellette, fogászati széknél, kis- és nagyműtőben, reggeli kötözésekkor, ott álltam mellette, figyelve szavait a kórtermeken végigvonuló nagyviziteken is. Kivételes, könnyed manualitás, virtuóz módon uralt műtéti technikák, gyors improvizációs készség jellemezte a váratlan helyzetekben. Ahogy beszélt a betegekkel és hozzátartozóikkal, főleg a műtét előtt álló kisgyerekek édesanyjával, örök mementó maradt számomra. Mintha egy orvosi köpenybe bújt szerzetes osztaná szét emberségét, bölcsességét és tudását a hozzá fordulóknak.
De példaképem ő úgy is, mint családfő: ma már felnőtt, sikeres fiaikat nagy szeretettel és odafigyeléssel nevelték a biztonságos hátteret megteremtő, sziporkázó intellektussal, irigylésre méltó racionalitással megáldott, megbecsült családorvos feleségével. Ha abszolút értékben mindennap legalább egy fél órát tudtál beszélgetni a gyerekeiddel, már sokat tettél a nevelésükért – mondták.
Kovács Dezső az elmúlt években a vásárhelyi szájsebészeti klinika osztályvezető főorvosa volt. Gyakorlatilag új helyen új klinikát alapított, a legmodernebb műszerezettséggel és technológiákkal. Egyetemi oktatói és orvostudományi tevékenysége közismert. Közéleti küzdelmeiben, személyiségéből adódóan, a tárgyalás, a megállapodás és a kézfogás híve volt. Az orvosi egyetem önálló magyar tagozatának kérdésében is. Úgy éreztem, hogy véleménye szerint az egyetem nem Magyarországnak vagy a kulturálisan önmagát felszámoló nyugati világnak, hanem elsősorban az erdélyi magyarság számára kell orvosokat képezzen. Ezért értelemszerűen a szakmát mind a két nyelven el kell sajátítania. Mivel ennek a követelménynek az oktatásban régen bejáratott útjai vannak, néhány szerkezeti elem bevezetésével és formalizálásával a megállapodás az egyetem vezetőségével megköthető lett volna. Szomorú, hogy személyeskedő és sértő ellenvélemények olyan magyar egyetemi oktatók részéről is érték, akik a múlt rendszer szekértolóiból mára a leghangosabb rendszerváltókká avanzsáltak, és teljesíthetetlen követeléseikkel inkább ártottak, mint használtak az ügynek.
Talán ezért is döntött úgy adott pillanatban, hogy visszavonul a közfeladatoktól. És persze azért, hogy több időt tudjon áldozni néhány dologra, amit a szakmája mellett még nagyon szeretett: a természet és vidéki táj szépségére, a barkácsolásra, a legmodernebb technikai tárgyakra és eszközökre és természetesen a családra, az unokákra.
Több mint huszonöt éve Kovács Dezsőékkel voltunk utoljára színházban, Tamási Áron Csalóka szivárvány című drámájának előadásán. Ennek utolsó mondata így hangzik: „Ne sírj kisfiam, látod az Isten is egyedül van és milyen szépen hallgat”. Remélem, hogy ott fent, legalább most, a tenyerén hordozza.
Dr. Lukácsy József
(Marosvásárhely–Székesfehérvár)
