Lehetetlen helyzetek, felesleges feszültségek, méltatlan konfliktusok – ezt válaszoltam volna szívem szerint minap egy barátom fiának arra a kérdésére, hogy mivel foglalkozik egy vásárhelyi politikus. De nem ezt válaszoltam. Építésről, kihívásokról, fejlődésről meséltem neki. Ahogy szoktam. Abban a rögeszmémben, hogy minden nap motiválnom kell magam és azokat, akik körülöttem vannak, mert hát ez egy vezető dolga, elfojtottam magamban azt, hogy néha nem kell ténykedni, küzdeni, hajnalig gyötörni a dolgokat, hanem elég csak hagyni, hogy megtörténjenek…
Túl sok a felesleges küzdelem. Sokkal egyszerűbben kellene ezt csinálni. Egy történelmi példával magyarázom el, mire gondolok.
Az első világháborút széles lelkesedés előzte meg az európai ifjú hazafiak szívében. Sokan olyan táblákkal vonultak az utcára, amelyekre az volt írva: Éljen a háború! Senki nem számított többéves keserves vérfürdőre, a legtöbb hadba vonuló fiatal legfeljebb pár hónapi férfias kalandra számított, ahonnan mutatós hadi sebekkel és sok mesélnivalóval lehet visszatérni. Nem tudták, hogy a háború természete megváltozott, a fegyverek modernebbek lettek, és a katonák akár hónapokig lövészárkokba beásva szenvedhetik végig a vég nélküli állóháborút.
Viszont több tucat beszámoló meséli el, ahogy erről sokan hallottak már, hogy karácsonykor, tűzszünetkor az ellenséges katonák közül többen kimásztak a lövészárokból, és találkoztak egymással. Családi fotókat mutattak egymásnak, és arról beszélgettek, hogy elegük van a háborúból, majd fásultan visszatértek a lövészárkokba. Mindenki tudta, hogy semmi értelme az állóháborúnak, a garantáltan eredménytelen támadásoknak, a felesleges áldozatoknak.
Valahogy ezt érzem most én is, és azért merek erről ilyen nyíltan beszélni, mert tudom, nem vagyok egyedül vele, egyre többen érezzük. A marosvásárhelyi magyar politikai tér olyan, mint egy koncentrikus lövészárok. Mindenki mindenkire lő, befele, egymásra, a magyarokra. És ímmel-ámmal, a maradék munícióval lövögetünk kifele is, teljesen összehangolatlanul, a román nacionalista alakulatokra. Miért van ez?
Nem titok, a 2000-es évek elején a marosvásárhelyi – Maros megyei magyar politikai egyensúly abban állt, hogy minden magyar politikus megpróbált sakkban tartani még legalább kettőt.
De azok az évek rég elmúltak. Miért folytatjuk ugyanezt, mikor mind tudjuk, felesleges, energiapazarló és hatástalan? Továbbmegyek: miért jutottunk oda, hogy a marosvásárhelyi és Maros megyei magyar politikusok, politizálók egyenlőnek tekintik az intrikát a politikával, és a színpadias gesztusok sokkal többet érnek az aprólékos taktikai tervezésnél? Nem tudom, miért jutottunk ide, de tudom, hogy kevesen vannak már, akiknek ez így, ahogy most van, valóban megfelel. Oda jutottunk, hogy az emberek vagy nem veszik már fel egymásnak a telefont, vagy ha igen, akkor azért, hogy egy harmadikról cseréljenek ködös értesüléseket.
Ezen változtatni kell. És ami a legjobb, hogy lehet is. Egyszerűen, erőfeszítés nélkül.
Barátaim, szövetségeseim, de ellenfeleim zöme is úgy érzi, ennek most már véget kellene vetni. Vessünk hát véget! Jöjjünk ki a lövészárokból. Ha lőni kell egymásra, előbb kérdezzünk, aztán lőjünk. Ha meg a román nacionalistákra kell lőnünk, akkor lőjünk összehangoltan. Hívjatok, kérdezzetek, én válaszolok. De elvárom, hogy ha én hívlak titeket, ti is válaszoljatok a kérdéseimre, kéréseimre. Kommunikáljunk többet, magyarázzuk meg tisztán és időben álláspontunkat. Ez ennyire egyszerű. Ennyit kell csak változtatnunk, hogy a dolgok menjenek, és minden megváltozik magától. Azt mondjátok, idealista vagyok? Azt mondjátok, megosztó vagyok? Egyáltalán nem, ellenkezőleg: határozottabb és gyakorlatiasabb vagyok, mint valaha.
Belső kommunikációs mélyponton vagyunk mi mindannyian, ebből pedig ki kell jönnünk!
Dr. Vass Levente parlamenti képviselő, marosvásárhelyi RMDSZ-elnök
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
