Megtörni a hallgatást

Marosvásárhelyen járt a Szív utca sikerkönyv szerzője

Nem tudom, van-e valaki, akit Gurubi Ágnes könyve, a Szív utca nem érintett meg, ha elolvasta. A regényben, amelyet nem nevez sem önéletrajznak, sem naplónak, hiszen jelen van benne a fikció is, az ükszülőkig visszatekintő írónő olyan családtörténetet tár fel, amelynek néhány részletében akár a saját családunk múltjában is megtörtént eseményekre ismerhetünk. Olyan történetekre, amelyeket titoktartás övez. A Verőcén élő szerző családregényét átszövi a huszadik század történelme annak minden kegyetlenségével és keserűségével. Ugyanakkor azzal a néha túl kevésnek bizonyuló jóval is, ami e század gyermekeinek megadatott abban a bizonyos Szív utcában, ami jelképesen és valóságosan is a regény fő helyszíne. 

A rövid idő alatt négy kiadást megért könyvet a Kolozsvári Ünnepi Könyvhétről érkezve, a marosvásárhelyi Gemma Book Caféban mutatta be Daray Erzsébet bolttulajdonos és a közönség kérdéseire válaszolva a szerző, Gurubi Ágnes, magyarországi riporter, író. Az elhangzott beszélgetésből idézünk részleteket. Ezt megelőzően a könyv hátlapján Orvos-Tóth Noémi klinikai szakpszichológus szövegére szeretném felhívni olvasóink figyelmét. 

„A múlt végül mindannyiunkat utolér. Ott visszhangzik indulatos mondatainkban, zátonyra futott kapcsolatainkban, megmagyarázhatatlan testi tüneteinkben. Ahhoz, hogy rájöjjünk, a nagyon is mainak gondolt életünket át- meg átszövi az elmúlt idő, el kell kezdenünk az ismerkedést. Az ismerkedést anyáink, nagyanyáink, dédanyáink bánataival, örömeivel, szenvedéseivel, veszteségeivel. Ezekből, mint apró igazságdarabokból, végül összeállíthatjuk sorsunk képletét. Megérthetjük döntéseinket, vonzalmainkat, választásainkat.” 

D. E. – Riporterként miért adta a fejét könyvírásra, hogyan jutott el erre a pontra?

– Nem az a típus vagyok, aki gyermekkora óta készül arra, hogy író legyen, bár az irodalom mindig vonzott. Kisgyermekkoromtól magyartanár akartam lenni, aztán újságíró, utána jött a színház. Végül magyar szakra felvételiztem, és a színészetből valahogy kiszerettem. Kultúraközelre vágyva a diploma megszerzése után nagy szerencsém volt, mert a Magyar Rádió nagyon jó hírű irodalmi szerkesztőségébe kerültem riporternek tanulni. A Rádiószínház szerkesztői, Zoltán Gábor, Balázs Attila mellett kezdtem el a riporteri munkát, akik írók is voltak. Saját műsoromban könyvekről beszélgettem. Kielégítő volt számomra ez a kényelmes és hálás szerep, amelynek során a háttérből faggattam a szerzőt.

Eldöntöttem, hogy írok

Mivel a negyven évet általában választóvonalnak tartják, amikor betöltöttem, vártam a változást, de kezdetben nem történt semmi. Három hónap elteltével egy autóbaleset teljesen letérített arról a röppályáról, amelyen addig voltam, és elkezdtem gondolkozni azon, hogy mit kellene másképpen tennem. Az autó totálkáros lett, de a lányommal együtt, aki mellettem ült, karcolásokkal megúsztuk. Attól kezdve, hogy túléltük ezt a balesetet, valahogy úgy éreztem, nincs mit vesztenem, hogy minden nap egy ajándék. A baleset megörökítését követően nagyon sok visszajelzést kaptam, hogy miért nem írok. Elhatároztam, hogy megpróbálom. De nem riportokat készítek, színházi ajánlókat írok, hanem saját történetet. Útkereséseim során mindenütt azt bizonygattam, hogy váltani szeretnék, és megbízható, jó munkaerő vagyok, de nem voltak erre nyitottak. Látván, hogy semmi sem jön össze, eldöntöttem, hogy írok. 

Az első fejezet egy barátnőm javaslatára született meg, aki érdeklődésemre azt tanácsolta, hogy a számomra legfontosabb témát válasszam, ami a család, ezért arról szól a regény. 

– Mi a Szív utca sikerének titka? Hogyan lehet a sikert jól kezelni?

– Könyvbemutatókon javasoltam, hogy jó lenne arról is beszélgetni, mi van a siker mögött, ugyanis nagyon sokan azt látják, hogy irigylésre méltó dolog. Persze, valahol tényleg az, de amikor hirtelen történik, mint az én esetemben, és a mai világban, amikor a közösségi média mindenki számára elérhető, és ismeretlen emberek valósággal bezúdulnak a szerző életébe, nagyon stabil személyiségnek kell lenni ahhoz, hogy elviselje. A sikertől ugyanis elszállhat vagy összenyomja az embert. Én az utóbbiba tartoztam, mert fenekestől felforgatta az életünket. Éltünk egy bizonyos ritmusban a férjemmel és három gyermekünkkel, ezt borította fel a regény megjelenése. Három hónapon át azt éreztem, hogy csak visz a lábam, és miközben minden felkérést elfogadtam, annyira kimerültem, hogy elkaptam a koronavírus-fertőzést. Nagyon beteg lettem, két hétig nem bírtam fölkelni, ami – meggyőződésem szerint – azzal volt összefüggésben, hogy túlfeszítettem a húrt, az egyensúlyt pedig nehéz megtalálni. Kolozsvárt került szóba, hogy azóta is szerzőként többen megkeresnek, és elküldik a kéziratukat, hogy elmondjam, nekem hogyan sikerült. Volt egy velem egykorú srác, akinek azt a tanácsot adtam, hogy ha szeretne valamiről beszélni, azt fel kell vállalnia, ha nem vállalja fel, akkor inkább ne írja meg. 

– A Szív utca címoldalán az áll, hogy regény, tehát nem napló, nem önéletrajz, mégis tudható, hogy életrajzi elemek vannak benne. Hogyan lehet jól adagolni, ha valaki kacérkodik a gondolattal, hogy valami személyeset vigyen be abba, ami ír? Milyen tanácsot adna? Hogyan kezelte az önéletrajzi elemeket, mennyire engedte felszínre bukkanni, amikor érezte, hogy fel kell fedni, milyen volt egyáltalán vállalni?

– Úgy, hogy a második regényemnek semmi köze nincsen az életemhez, a valóságomhoz, és ezzel meg is válaszoltam a kérdést. Nem azt mondom, hogy bánom, de a mai fejemmel már másképpen közelítenék ahhoz, hogy felvállaljam az önéletrajzi elemeket. Azt gondolom, hogy minden író önéletrajzi elemekből, az életéből táplálkozik. Amire a felvállalás kapcsán kitérnék, én is nagyon sokat aggódtam, tipródtam főleg azért, mert benne van a nagymamámnak a múltja, és ráadásul a zsidó származás egy nem vállalt dolog volt. Gondolkoztam azon, hogy ki mit fog szólni, ér-e valamilyen támadás. A megírás és a megjelenés között volt egy fél év, ez idő alatt elmentem egy asztrológushoz, aki megnézte a képletemet, és elmondta, hogy a négyes házban a kreativitás nagyon támogatott ebben ez évben, és azt tanácsolta, hogy írhatnék egy könyvet. Erre azt válaszoltam, hogy megírtam, de olyan történetek vannak benne, amelyeket szeretnék vállalni, azonban kételyeim vannak. Amire azt válaszolta, hogy ebbe muszáj beleállni, kiállni és elmondani, hogy igen, ezt végigéltem, és mi a célom. 

Gyermekeimet és magamat is gyógyítottam

– És mi volt a cél?

– Elsődlegesen az, hogy a gyermekeimnek megkönnyítsem az életútját, úgy, hogy bár nekik is meglesz a maguk keresztje, ne cipeljenek olyant, amilyent én cipeltem, holott nem az enyém volt. Valójában ők voltak a középpontban, és miután megjelent a könyv, és eltelt egy bizonyos idő, akkor jöttem rá, hogy nemcsak őket, hanem magamat is gyógyítottam ebben a regényben, és valójában ez volt a cél.

– Az ükszülőktől indul a regény, a családi örökség feltárását, az emlékezés fontosságát hangsúlyozza, ami sokunknak ismerős lehet. Miért volt kockázatos feloldani a zsidó múlttal rendelkező nagyanya hallgatását?

– Mert olyan dolgok is kiderülnek, amire egyáltalán nem számít az ember, én ugyanis nem egy családfakutatásba mentem bele, hanem egy női sorstörténetet akartam megírni, arról, hogy a megfagyottság hogyan hagyományozódik tovább anyáról a lányára. Hogy miért fontos megtörni a hallgatást? Szerintem van egy olyan nemzedék – az enyém, én most 45 éves vagyok –, amely nem tudja, hogy mi baja van. Érzi, hogy valami nem jó, nem komfortos, és ez főként akkor erősödik föl, amikor anyává válik, és nem tud kapcsolatot teremteni a gyermekével vagy nagyon nehezen alakul ki a befogadó, meleg anyai szeretet. Az én nemzedékem már nem úgy közelít az önismeret, a pszichológia felé, hogy valaki nem normális, ha segítséget kér, ha elakad. Mi kezdtünk el kutakodni arról, hogy a jelenünket hogyan befolyásolja mindaz, ami a múltban történt, és amit a szőnyeg alá söprünk, de attól még ott van. Amíg a könyvet írtam, addig az volt a cél, hogy bemutassam, hogy mennyire megnehezíti az életünket, ha valamiről nem beszélünk, mert tabusítva van. Kaptam viszont egy másik nézőpontot is egy olvasótól, egy református lelkésztől, ami nagyon szíven ütött. Ő azt írta a nagymamám hallgatására, hogy a hallgatás is lehet szeretet. Gyönyörű gondolat, mert oda el kell jutni, hogy ne haragudjunk a felmenőnkre, hanem megbocsátóan elfogadjuk, hogy ő ezt valamilyen védelemből tette. A nagymamám húga, akit Buenos Airesben látogattam meg, mesélte el, hogy ő azért nem beszélt a holokauszt borzalmairól, mert nem akarta, hogy a gyermekei meggyűlöljék az embereket. 

– A múlt feltárásáról volt egy beszélgetésünk a Gemma könyves kávézóban Bartis Attilával, aki azt mondta, nem is az a legnagyobb nehézség, hogy a hallgatás miatt bizonyos dolgok nem jönnek át, hanem a némaság, nem azért, mert valaki nem akar, hanem mert nem tud bizonyos dolgokról beszélni, és ebben a hallgatásban, némaságban nem tud átjönni a szeretet. A legnagyobb tragédia, ha ez elmarad. Azért hozom fel, mert a könyv címe Szív utca, és elég erőteljesen szó van benne az emberi kapcsolatokról, férfi és nő kapcsolatáról, lány–apa, lány–anya, női generációk közötti kapcsolatról. A regényben mintha az tárulna föl, hogy óhatatlanul bekövetkezik egyfajta kihűlés, megszakad a szív vonal. Az üknagymama is elválik, a történet végén Zsófinak is megszakad a kapcsolata, mindenki mindenkivel szakít, és akkor milyen esélye van a szeretetnek vagy a szerelemnek?

– De van egy újrakezdés Jánosnak és Annának a történetében, és én pontosan ebben látom a szeretetet. Az üknagymama, aki Erdélyből indult, és Budapesten kötött ki, az első újrakezdő volt a családban. Az 1900-as évek elején az ortodox zsidó családban valami nagyon komoly dolognak kellett történnie, hogy három gyermekét otthagyja az édesanyjára, és elinduljon szerencsét próbálni. Van ebben egy elképesztő erő és élni akarás. Nemrégiben olvastam egy nagyon szép ajánlót a szeretet megszakadásáról. Van az emberben egy önvédelmi mechanizmus, ami úgy hat, hogy amikor valamilyen trauma történik vele, az érzelmeit háttérbe szorítja, és bekapcsolja az agyat, ami segít a túlélésben. Csakhogy egy idő után az érzések konzerválódnak, és már nincsen vészhelyzet, de az érzelmek hiányoznak.

Férfiak a regényben

– Egy erős mondattal indul és zárul is a regény: „az én történetemből hiányoznak a férfiak”, és végigkövethetjük a férfiak gyengeségét, akik cserbenhagyják a lányukat, börtönbe kerülnek, de a történet vége felé, a drámai szakítások, szenvedések közepette van egy epizód arról is, hogy a mesélő az, aki az első szerelmét megcsalja. Mennyire beszélhetünk a női kiszolgáltatottságról, mi ennek a nő–férfi kapcsolatnak a dinamikája?

– Szeptemberben jelenik meg a második könyvem, Másik Isten a címe, annak a története egyetlen dologra összpontosul. Egy nőnek a története, akinek meghal az édesapja, és abban az egy évben, amíg gyászolja az apját, eljár terápiára, ahol kap egy olyan feladatot, hogy írja meg az érzéseit. Ezekben a bejegyzésekben egy másik történet rajzolódik ki, egyfajta regény a regényben, egy szeretői viszonyról, ahol az olvasóra van bízva, hogy vajon ez tényleg megtörtént, vagy csak a nő fejében játszódik le. A lényeg az, hogy egy nőnek a férfiakhoz fűződő viszonyáról szól. A második regényben azt akartam megidézni, hogy egy nő és egy férfi, vagy mi, nők és férfiak hogyan vagyunk benne a párkapcsolatunkban, hogy mennyire hibáztatjuk egymást vagy önmagunkat, hogy mennyire bántjuk a másikat. Szándékosan nem bántalmazásról beszélek, ami egy teljesen más témakör, hanem a bántásról. A Szív utcáról a kolozsvári könyvbemutatón szóba került, hogy a férfi olvasók örülnek annak, hogy Anna, a főszereplő mennyire szimpatikus, amikor magát hibáztatja, és végre egy könyv, ami nem arról szól, hogy a férfi a hibás, hanem a nő rálát önmagára, amiből az derül ki, hogy egyformák vagyunk ezekben a dolgokban. 

– A könyv megírása során milyen volt az írói munka, milyen volt a szerkesztővel a kapcsolat? Milyen visszajelzéseket kért és kapott a szerző, és ezeket hogyan építette be a munkájába? Hogyan jött létre a Szív utca mint könyv?

– Amikor elkezdtem, nem lineárisan dolgoztam, hanem általában úgy, ahogy beszélni szoktam, elindulok valahonnan, és ugyanoda vissza fogok érni, csak közben mindenféle kitérőket teszek. Az első fejezet elkészült, az autóbalesetről szóló, és még három-négy fejezet is készen volt. Elküldtem két írónak, Garaczi Lászlónak és Zoltán Gábornak. Mindketten biztatóan álltak a szöveghez, elmondtak egy-két dolgot, hogy mire figyeljek. A regény megírásához el kellett utaznom Argentínába, hogy találkozzam nagymamám húgával, ehhez az úthoz egy közösségi kampány segítségével gyűjtöttem pénzt. A kész szövegből egy-két részletet kitettem a szerzői Facebook-oldalamra, amit elolvasott Kornis Mihály író, aki megkeresett, és azt mondta, nagyon érdekes szöveg. Vele találkoztam és beszélgettem párszor, és ő is végignézte a kéziratot, ami nagy segítség volt. Nem mindenben értettünk egyet, sőt össze is vesztünk, de sokat lehetett tőle tanulni. Egy első kötetesnek nagyon fontos, hogy legyenek olyan írói visszajelzések, amelyek támpontokat adhatnak. A Kalligram Kiadó szerkesztője, Toldi Veronika volt végül, aki ígéretesnek tartotta a kéziratot, és vele dolgoztunk együtt.

– A regényt dalszövegek tagolják. Ezek a saját ötletek milyen alapon kerültek bele?

– Ezen vesztünk össze Kornis Mihállyal, mert én nem engedtem az elképzelésemből. Írás közben nagyon sokszor zenét hallgatok, vannak dalszövegek, amelyek nagyon ihletően hatnak. Olyan, mintha lenne egy dallam, amit az összes nő énekel, az ükanyától kezdve egészen a legkisebb lányig, de egészen más szólamban. Ezek a dalszövegek főként a főhős lányának, Zsófinak a szólamai. Nagyon fontosnak tartom, hogy aki elolvassa a könyvet, hallgassa meg a dalokat. Hozzátartoznak a regényhez, a szerves részei.

A könyv mindenkit szabaddá tett

B. GY. – Az édesanya, nagyanya élnek-e, olvasták-e a könyvet, és ha igen, akkor hogyan vélekedtek róla?

– Nagymamám sajnos meghalt több mint tíz évvel ezelőtt. A könyv megjelenése előtt kaptam egy felkérést, hogy meséljem el, hogyan született meg a Szív utca, az utazásomról nagymamám húgaihoz, akik hatan voltak lánytestvérek, de most már csak hárman élnek. Az úti beszámolót úgy fejeztem be: ha élne a nagymamám, akkor ő lenne az első olvasóm, ahogy a rádióinterjúimat is mindig meghallgatta a konyhában ülve, és lelkes rajongóm volt. Nagyon bízom abban, hogy büszke lenne rám, hogy megtörtem az ő csendjét. A családtagokat illetően ugyanis azt tapasztaltam, hogy ez a könyv mindenkit valahogy szabaddá tett azzal, hogy kimondtam dolgokat. Édesanyám él, és kezdetben, amikor elhatároztam, hogy megírom a könyvet, nagyon örült, de feltételeket szabott, hogy elolvassa, amire azt válaszoltam, hogy ebben a témában nem ő dönt. Ha segít, akkor jó, ha nem, az sem baj. Azt hiszem, hogy benne is valami átfordult, mert végül elmesélte, amire ő emlékezett. Miközben mesélt a nagymamáról, megemlítette, hogy nagymama ott lakott a Szív utcában, ami Budapesten a VI. kerületben van. Akkor rájöttem, hogy a könyvemnek nem lehet más címe. Édesanyám azóta is, ha teheti, minden fellépésemre eljön, és a könyvet adja ajándékba ismerőseinek, nagyon büszke rám. 

– Hogyan fogadták a gyermekek?

– A nagylányom húszéves, a nagyfiú 19, és van egy 13 éves kiskamasz. Amikor megjelent a könyvem, minden családtagnak adtam egy-egy példányt, és mindenkinek írtam bele. A legkisebb még nem olvasta, de ott van a polcán. A nagylányomtól nem kérdeztem semmit, a férjem látta, hogy olvassa a könyvet. Miután eljött az első könyvbemutatómra a barátjával együtt, hazafelé a fiú kérdéseket tett fel a könyvről, amire a lányom válaszolt. Megkérdeztem, hogy elolvasta-e a könyvet, amire igennel felelt. Tovább faggattam, hogy tetszett-e, amire az ő szerény módján azt felelte, hogy nagyon tetszett, jó volt. 

Ők azt kapták, főleg a nagylányom, aki jól ír, és többet, mint én, hogy valami sikerült az anyjának, és minden helyzetből föl lehet állni, ami nagyon sokat jelentett számára.