Megtartani az egyensúlyt

Beszélgetés dr. Lénárd László akadémikussal, a Pécsi Tudományegyetem emeritus professzorával

Oktatóként Marosvásárhelyen is lebilincselő előadásokat tartott, amelyek rendkívül alapos és széles körű szakmai tudását, tájékozottságát, műveltségét bizonyították. Érdekes párbeszéd során számolt be arról, hogy az integrált Pécsi Tudományegyetem rektoraként igyekezett „miniszterként” viselkedni, a szó eredeti jelentése szerint a „köz szolgájaként” végezni az építő-irányító munkát. Dr. Lénárd László emeritus professzor, a viselkedéskutatás iskolaalapító, nemzetközileg is elismert szaktekintélye éveken át vezette a pécsi Orvostudományi Kar Élettani Intézetét, akadémikusként jelenleg a Pécsi Akadémiai Bizottság elnöki tisztségét tölti be. Magánemberként címei és rangos kitüntetései ellenére (hogy csak a legmagasabb tudományos elismerést jelentő Széchényi-díjat említsük) rendkívül közvetlen, kedves, jókedélyű beszélgetőtárs.

– Jó érzés volt hallgatni, ahogy büszkén említi erdélyi gyökereit, holott élete és fél évszázados pályafutása már Pécshez köti. Hogyan is kezdődött?

– Édesanyám Székelyudvarhelyről származott, nagyapám Oroszhegyen volt igazgató-tanító, nagyanyám óvónő. Édesapám zalatnai, a családja Nagybányáról eredt. A szüleim Kolozsváron éltek, és 1944-ben az utolsó vonattal jöttek át Magyarországra. Nagyapám testvére püspöki főerdész volt Pécsett, hozzá menekültek. Édesanyám kilenc hónapos várandós volt velem, és csak napokon múlott, hogy nem Kolozsváron, hanem Pécsett születtem. Szeretetteljes családban nőttem fel, ahol kaptam feladatot és dicséretet is.

– Milyen élmények érték iskolásként, milyen ösztönzésre választotta az orvostudományt? 

– Zenésznek készültem, a gimnáziummal párhuzamosan zeneszerzés szakon tanultam. Harmadikos gimnazistaként részt vettem az illegális cserkészmozgalomban, de az 1961-es tömeges letartóztatások idején a korom miatt, és mivel éppen akkor estem át a sárgaságon, csak a megtorlások szele ért: a konzervatóriumból kirúgtak, de az iskolából nem. A Nagy Lajos Gimnáziumban az igazgatónk párttag és egy „dzsentroid” megjelenésű latin szakos tanár volt, aki összegyűjtötte a „deklasszált elemeket”, így a tanáraim közül kilencnek doktori fokozata volt. A legkellemesebb élményeimet őrzöm róluk. Kitűnő tanulóként versenyeket nyertem, sportoltam, sokat olvastam, vonzott a filozófia és a pszichológia. Bár visszavettek a konzervatóriumba is, érettségi után a Pécsi Orvostudományi Egyetemet választottam, ahova a legnagyobb pontszámmal vettek fel. 

– Tudom, hogy nagyon érdekes az élet tudománya, ami elsősorban az egészséges szervezet működésével foglalkozik, a diákok többsége viszont nehéznek és bonyolultak tartja. Hogyan alakult ki a vonzalom ez iránt a hajdani orvostanhallgatóban?

– Már a gimnáziumban is rendkívüli módon érdekelt az ember, a gondolkodása és a viselkedése, az, hogy mit miért tesz. Ehhez a legközelebb a pszichológia áll, de Pécsett akkor még nem volt pszichológusképzés. Azt gondoltam, hogy szép dolog az emberről teoretikusan beszélni, de megismeréséhez a természettudományos hátteret az orvosi egyetemen lehet megszerezni. Egyetemi hallgatóként hamar értesültem, hogy az élettanon működik egy csodálatos viselkedéskutatási csoport Lissák Kálmán és Grastyán Endre professzorok vezetésével, akik nemzetközi tekintélynek számítottak. Másodév végén felvettek az intézetbe. 

Lissák Kálmán, akit 1943-ban neveztek ki az Élettani Intézet élére, jelentős tudós, kiváló szervező, rendkívüli úriember, nagyon érdekes figura, a Nemzetközi Élettani Társaság elnöke volt. A Harvard Medical Schoolban dolgozott, a Nobel-díjas Otto Loewi tudósnál tanult, és munkásságával új korszakot nyitott a neurofiziológiában.

– A fiatal medikust az intézetben folyó kutatómunkából mi érdekelte a leginkább?

– Grastyán Endre professzor, aki később, 1978-90 között vezette az intézetet, akkoriban a tanulási mechanizmusokkal foglalkozott. Teoretikusan problémát jelentett, hogy a jutalmazásos és a büntetéses tanulás két külön egység, és nagyon sokan azt gondolták, hogy ez két külön idegrendszeri mechanizmusnak tulajdonítható, holott az agyvelő egységesen működik. A nagy ellentmondást Grastyán professzor elmélete oldotta fel, amihez én diákként nagyon sok macskaműtéttel járultam hozzá. Így kezdettől fogva a motiváció és a viselkedési mechanizmusok vizsgálata volt a célom.

– Ez már az egyenes utat jelentette az egyetemi karrier felé. Vagy mégsem?

– Lissák professzor ötödéves koromban állást ígért, de nem tudta teljesíteni, így amikor megkaptam az orvosi oklevelet, az ideg- és elmeklinikára kerültem. Az eredetileg nem idegsebész, hanem idegszövettanász Környei István professzor vezette klinikán tanultam meg egy sereg szövettani módszert, és amikor visszamentem az élettanra, nekem kellett megalapítani a szövettani laboratóriumot.

Lissák Kálmánnak jelentős nemzetközi kapcsolatrendszere volt, és párttagságával stabilitást biztosított az intézetnek. Egy védőernyőt vont fölénk, és egész fiatalon eljuthattunk külföldre. Neki köszönhetem, hogy 1977-ben két évet tölthettem az Egyesült Államokban, és a világ legjobb kutatóközpontjaiban – a Massachusetts Műszaki Egyetemen (MIT), a Los Angeles-i Kalifornia Egyetemen (UCLA) és a Princeton Egyetemen – dolgozhattam. Akkor írtuk le Bartley Hoebel professzorral a kémiai öningerlés jelenségét. A Lissák professzor által 1980-ban szervezett budapesti élettani világkongresszuson kerültem kapcsolatba a világhírű japán Yutaka Oomura professzorral, akivel elnyertünk egy ötéves pályázatot, és ez idő alatt fél évig itthon, fél évig Japánban dolgoztam. Eközben és ezután is jelentős tanulmányútjaim voltak Párizsban a Collège de France-ban, a Düsseldorfi Egyetemen, Oxfordban és Cambridge-ben. Oxfordban Edmund Rossal, Cambridge-ben Trevor Robbins professzorral, a Cambridge-i Egyetem Viselkedéstani és Klinikai Idegtudományi Intézetének igazgatójával dolgoztam, aki 2014-ben az idegtudomány legjelentősebb díját, az Agy díjat kapta. Valamennyi helyszínen rendkívül sokat tanultam a módszertan és a gondolkodás szempontjából. Az említett kutatók jó viszonyban voltak a főnökömmel, Grastyán Endre professzorral, aki sajnos 1988-ban tüdőrákban meghalt. Halála után a kollégák biztattak, hogy én kellene átvegyem az intézetet. A kinevezés feltétele az akadémiai doktori fokozat volt, és mivel össze volt gyűjtve az anyag, egy hónap alatt megírtam a nagydoktori dolgozatot, és meg is védtem. Következett a professzori pályázat, de csak két év múlva, a rendszerváltás után, 1990-ben neveztek ki a Pécsi Orvostudományi Egyetem Élettani Intézetének vezető egyetemi tanárává. Ugyanakkor felkértek arra, hogy a Janus Pannonius Egyetem Természettudományi Karán is töltsem be a professzori állást, mert el kellett indítani az egyetemi szintű oktatást élettanból. Hét évig voltam itt professzor. Ezen idő alatt öt fiatal munkatársam szerzett PhD fokozatot. 2000-ben egyesült a két egyetem. 1997-2000 között a POTE rektorhelyettese, 2000-től 2001-ig az egyesült Pécsi Tudományegyetem tudományos rektorhelyettese voltam. Amikor lemondtam erről a tisztségről, megválasztottak az Orvosi Kar dékánjának, majd lemondásom után 2003 őszétől az egyesült egyetem rektorának, amit egy cikluson át 2007-ig töltöttem be. 

– A folyamatos egyetemi vezetői tisztséget hogyan lehetett összeegyeztetni az intenzív tudományos kutatómunkával? 

– Nem volt könnyű, hiszen a politikai rendszerváltásnak, a doktori iskolák megalapításának, az idegen nyelvű képzés bevezetésének az időszaka volt, ezenkívül hetente két nap hét órát tanítottam, de az intézetben kiváló csapatom volt fiatalokból, akik sokat segítettek és később valamennyien PhD-fokozatot szereztek. 

– Doktori dolgozatai miről szóltak?

– A kandidátusi dolgozatomat a dopaminrendszerek és a mozgásszabályozás kapcsolatáról, a nagydoktorit a glükózérzékeny neuronok szabályozó működéséről írtam. 1998-tól jelöltek akadémiai tagságra, 2001-ben lettem a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 2007-től a rendes tagja. Közben nagyon sok nemzetközi tisztségem volt. Az Amerikában alapított IBNS (International Behavioral Neuroscience Society – Nemzetközi Viselkedéstani Idegtudományi Társaság) első nem amerikai születésű elnöke voltam, amely társaságtól Texasban a jelentős Myers amerikai életműdíjat kaptam. Vezettem a Nemzetközi Élettani Unió (IUPS) táplálkozástudományi részlegét, voltam a Nemzetközi Agykutatási Szervezet (IBRO) Kormányzótanácsának a tagja. Jelenleg is több nemzetközi folyóirat szerkesztőbizottságában vagyok, és rengeteget bírálok, ami megkeseríti az életemet, mert nagyon sok időt elvesz. Magyarországon a Magyar Élettani Társaság alelnöke voltam, és a Magyar Idegtudományi Társaság első alapító elnöke. Ebben a tisztségben több mint tíz kongresszus szervezésében vettem részt, ezenkívül sok bizottságnak voltam a tagja.

– Még hallgatni sem könnyű, nemhogy ezt a munkát elvégezni.

– Valóban sok, de a szakmai megbecsülést jelzi.

– Mi volt a legfontosabb újdonság, amire a kutatásai során rájött, amit leírt, amit bizonyított?

– Az agyi dopamin- és noradrenalin-rendszerekkel1 foglalkoztam, és az állatkísérletekben már igen korán neurotoxinokat használtam, például ami a dopaminrendszert tönkreteszi. Közismert, hogy a Parkinson-kór egyik oka a dopaminrendszer tönkremenetele. Az első, mondhatni maradandóbb eredményeim ezzel kapcsolatosak: annak a vizsgálatával, hogy a mozgatórendszerek és azok dopaminrendszeri vetületének sérülése, roncsolása, manipulálása milyen következményekkel jár. Kiderült, hogy nagyon lényeges nemcsak a dopamin-, hanem a noradrenalin-rendszerek működése is. Így jutottam el a testsúlyszabályozás kérdéséhez, ugyanis kiderült, hogy a dopamin- és noradrenalin-rendszerek egyensúlya felel a normális testsúlyszabályozásért. Ha ezt az egyensúlyt elrontjuk, például kivesszük a noradrenalint, akkor híznak az állatok, ha elroncsoljuk a dopaminrendszert, akkor fogynak és elpusztulnak. Ez volt ez első jelentős felfedezés. 

– Az állatkísérletek eredményei alapján milyen következtetéseket lehet levonni az emberre nézve?

– A dopamin a percepciónak és a jutalmazási folyamatoknak egyik döntő, de nem kizárólagos ingerületátvivő anyaga, nem véletlen, hogy a táplálékfelvétel szabályozásában a megerősítés oldaláról vesz részt. A dopamin és noradrenalin kémiailag rokonok. Az agyvelőben nemcsak dopamin, hanem hosszú pályás noradrenalin-rendszer is található. Azt akkor már tudtuk, hogy a noradrenalin-rendszer elrontásának hízás lesz a következménye. Azt viszont nem tudták, hogy mi a két rendszer egymásra hatása, a sajátos egyensúly, amire én jöttem rá. Ezt kimutattam nemcsak a globus pallidusnak2 nevezett agyterületen, aminek kulcsszerepe van a Parkinson-kórban, hanem más központi idegrendszeri területeken is. 

A Bartley Hoebellel, a Princeton Egyetem világhírű professzorával tett felfedezésünk, az amfetaminnal való öningerlés jelensége volt, amikor a patkány azért nyomja a pedált, hogy amfetamin jusson az agyába. James Olds elektromérnök és Peter Milner biológus 1954-ben kimutatták, hogy ha a patkány agyának bizonyos területére beültetünk egy elektródát, és az egy pedál lenyomásával zárja az áramkört, akkor hamarosan folyamatosan pedálozik, tehát saját magát ingerli. Ezt nevezték el elektromos öningerlésnek. Ha egy másik agyterületre ültették be az elektródát, a patkány kerülte az öningerlést. Ezzel a felfedezéssel rájöttek arra, hogy az agyban vannak jutalmazó és büntető rendszerek, és a patkány úgy cselekszik, ahogyan az neki jó. Az elektromos öningerlés nagyon fontos a tanulással kapcsolatosan, és könyvtárnyi irodalma van. Mi azt a kérdést vetettük fel, hogy az elektromos eseményen kívül vajon kémiai öningerlés is létezik-e. Ugyanis akkor, ha majom hátába adtak egy morfiuminjekciót, másnap már ment, és tartotta a hátát az újabb injekcióért, azaz kábítószer-élvezővé vált. Mi ez a mechanizmus, és vajon pedálozik-e a patkány azért, hogy morfiumot vagy amfetamint juttasson az agyába? Ez volt az első ilyen kísérlet, amit 1980-ban mi végeztünk el, és 1983-ban közöltük, hogy a patkányok kémiai öningerlést hajtanak végre, nyomogatják a pedált azért, hogy amfetamint juttassanak az agyukba. Később igazolást nyert, hogy a kulcsesemény az amfetamin által kiváltott dopamin-felszabadulás. Ez a felfedezésünk indította el a kábítószer-élvezettel kapcsolatos vizsgálatokat.

– Előadásában említette, hogy ezeket az anyagokat tulajdonképpen ismeri az agyunk, mivel termeli is őket.

– A dopamin és noradrenalin mellett a szerotonin is jelentős, és bennünk is vannak endogén morfinszerű anyagok, opiátok és ezek receptorai, csak kisebb mennyiségben és adott agyterületeken. Például az LSD a legrettenetesebb kábítószer, amely önagresszióhoz, mások iránti agresszióhoz vezet, és vad hallucinációkat okoz, a szerotonin receptor 1-hez kötődik. Ma már könyvtárak vannak tele azzal, hogy a kémiai öningerlés, illetve a dopamin pozitív megerősítő hatású. 

Ettől fogva a különböző neuropeptidekre3 összpontosítottunk, és kiderült, hogy számos neuropeptid is megerősítő hatású, amiről sok tudományos közleményt publikáltunk. Emellett voltak más jellegű elektrofiziológiai kísérleteink is.

– Hogyan születtek az újabb ötletek?

– Ez az egészben a gyönyörűség, az ember ezért dolgozik. Kell hozzá egy nagyfokú szakirodalmi ismeret és kreativitás is. A kutatás szépsége az, hogy az ember eljut oda, hogy elméletileg is meg tudja fogalmazni, hogy milyen irányba kell előre menni, és ha megtalálja a választ, annál nagyobb gyönyörűség nem létezik. Ezért végzik el a kutatók ugyanazt a munkát jóval kevesebb pénzért, mint amit megérdemelnek. Ezt sajnos tudják a törvényhozók is, és ez lényegében a játéktevékenység. Kedvenc mesterem, Grastyán Endre a játék neurobiológiájával foglalkozott, és az akadémiai székfoglalója arról szólt, hogy a felfedezés öröméért játszunk. És az a boldog ember, aki munkaként azt végzi, ami a hobbija, mert abból rabszolgamunka soha nem lesz. Ilyen értelemben rendkívül szerencsés vagyok, mert egész életemben azzal foglalkoztam, ami a hobbim. Az a baj, hogy azt ezért nem is lehet abbahagyni, és most is ugyanazt teszem.

– Volt-e olyan kérdés, amire nem sikerült megtalálni a választ?

– Természetesen. Volt számtalanszor rosszul feltett kérdés is, ami zsákutcába vezetett. Az ember ilyenkor megpróbálja újrakezdeni.

– Jelenleg a professzor úr mivel foglalkozik?

– Van még néhány doktoranduszom, és hetvenen túl az ember nem szeretné nyitott kérdésekkel lezáratlanul hagyni a dolgait. Akkor leszek nyugodt, amikor már valamennyien megvédték a doktori dolgozatukat. Nagy lendülettel dolgoznak, és az eredményeket nemzetközi lapokban közöljük. Van egy elektrofiziológiai témánk a jutalom elvárásáról az idegsejtek szintjén, amivel kapcsolatban nagyon érdekes leleteink vannak a patkány agyának prefrontális kérgéből. Van egy témánk, ami a megrezzenési reakcióval, egy nagyon erős inger hatásával áll kapcsolatban. Ha például nagyot tapsolunk, mindenki megrezzen, ennek az elektrofiziológiáját vizsgáljuk. Vannak peptides témáink is, mint például a sokat emlegetett oxitocinnak a tanulásban betöltött szerepe. Az oxitocin a társas viselkedés hormonja, szexuálisan és nem szexuálisan is két egyed közötti boldog kapcsolat során szabadul fel. Ez egy szociális hormon, és a kutatásának egyik tanulsága, hogy igenis meg kell simogatni a másik embert, és attól leszünk boldogok. Sőt már a kutya–ember kapcsolatban vagy két kutya között is kimutatták az oxitocin felszabadulását. A társas jólétnek ez a kémiai anyaga rendkívül izgalmas téma.

Azonkívül még oktatok, a doktori képzés és a nagyelőadások mellett akadémikusként és a különböző bizottságokban Budapesten is dolgom van. Azt vallom, hogy a hosszú élet titka, hogy tegyük a dolgunkat. Ha valaki leáll, vége van. Talán akkor is, ha elveszti a kutatásban is annyira fontos tulajdonságot, a kíváncsiságot. Kedvenc mesterem is az ismeretlen megismerésének a fontosságát emlegette, azt, hogy tulajdonképpen a játékban is ez testesül meg, a kíváncsiság, ami a legnagyobb és legcsodálatosabb hajtóerő.

*

Lénárd László professzor marosvásárhelyi köszöntése során elhangzott, hogy pályafutása alatt mennyire fontos szerepe volt a családnak, amelyben köztiszteletnek örvendő orvos feleségével három gyermeket neveltek fel, akikből kiváló szakemberek lettek. A szülők mesterségét követő dr. Lénárd László szívsebészről egy előző Harmónia összeállításunkban olvashattak.