Azt mondogatták a világ sorsára felügyelő és figyelő elmék, hogy a 2001. szeptember 11-i merényletet és ikertorony-bombázást követően az élet megváltozott, többé már nem olyan, mint azelőtt. A megrázó élményt, a gyökeres fordulatot tetten lehetett érni egyidejűleg a történéssel, a saját szemével látta az emberiség magát a kiváltó eseményt, és következményeit azóta is érzi. Lehet. Nem vitatom. Ámbátor személyes életemben ennek hatását már nem tudom lemérni, hiszen ezután is még tíz évig jártam hivatalba, utaztam repülőn, vonaton, autóbuszon (kevesebbet), taxin (többet), ettem, ittam, híztam, nem fogytam. Unokáim jöttek a világra. A repülőterek ki- és bejáratánál azelőtt és azután is ellenőriztek, bizalmatlanok voltak velem szemben a megbízott fogdmegek. Ugyanúgy kaptam fizetést és költöttem el, legfeljebb több szupermarket nyílt köröttem vagy zárt be szédületes gyorsasággal. Olvastam, írtam könyvet, többet, jobbat, szabadabban jutottunk hozzá azokhoz a kötetekhez, amelyek vágyaim célkeresztjébe kerültek, beléptünk az unióba, barátaim ugyanúgy ki- és elköltöztek, de gyakrabban látogatnak haza, és a kapcsolattartás – hála a közösségi médiának, világhálóknak – fokozottabb lett, ugyanazokon a vicceken nevethettünk, ugyanazokkal a hírekkel etettek meg. Szóval a közbiztonság köröttem nem változott lényegesen, továbbra sincs tudomásom gyilkos merényletről Bélborban és Tölgyesen vagy a Hidegvölggyel szomszédos lakónegyedekben. A medvelátogatásokat mégsem írhatom Bin Laden számlájára.
Most ugyancsak nagy változásról beszélnek, jósolgatják a jövőkutatók vagy -szomorítók. A koronavírus után az élet nem tér vissza teljesen (egyáltalán, sőt) a régi kerékvágásba, mederbe, a szokványosba. Az addigi rutint elfelejthetjük, ideje felkészülni újabb rutinok befogadására, más előjelűekre, most, míg nem késő, ameddig még hordjuk a száj- és orrtakaró maszkot, amíg kormányrendeletek szerint óvatoskodunk.
Mindent át kell(ene) értékelnünk. A koronavírus csak egy jelenség, mögötte már régóta készülődik a változás, a másság, és tekintve, hogy korunkat a folytonos gyorsulás jellemzi, a másvalami, a minőségi ugrás (sötétbe/fénybe) már itt van, itt topog a küszöbünkön, és bebocsátást kér. Ha nagyon udvarias. Ha nem, felrúgja a szabályokat, akkor egyszerűen betör.
Állítom, hitelt érdemlő köz- és öngazdászok, politológusok, emberiségboldogítók és -szomorítók jóslatait kell elfogadnunk, lenyelnük, zsebre vágnunk, szívünkre vennünk. Vagy egyszerűen ülve várni a mi lesz velünket. Lehet közben dolgozni, tenni-venni, vásárolni, költséglistát készíteni, halmozni kamrában, áhítozni arra, hogy újra utazni fogunk és a színházban remek darabokat fogunk látni, kirándulunk a Csalhóra, bár elég csalhó volt eddig is köröttünk és a politikai manézsban, vendéglőben eszünk és csápolhatunk – hisz egyre csak fiatalodunk – egy zsúfolt megatéren megasztároknak, amíg megakad a torkunkon a megaszongya.
Vannak a változásnak jelei, például a ruhásboltokban és szupermagazinokban csak az öltönyök, frakkok felöltő, zakórésze kelendő, hiszen a diplomaták ülve nyilatkoznak otthoni számítógépeik előtt, így személyes képernyőik elé akár kitérdesedett mackónadrágba is ülhetnek. Viszont be kell szerezni a könyvespolcot, ami a nyilatkozó, rendelkező, felolvasó háta mögé kerül, ez ui. az elfogadott, a trendi. Az erkélykoncert a Ciao bellával menő. A vendéglősök térfoglalási kérelmekkel ostromolják a hatóságot, hogy teraszokon a vendégsereget mennyiségileg változatlanul fogadják jóval nagyobb térközökkel, tehát a megengedett másfél-kétméteres távolságba helyezhessék el az asztalokat, nagyobb lesz az igény (ha már nem az) a sütő- vagy péklapátok iránt – a szélesebb merítésű az igazán nyerő –, amikor egy négy-öt tagú vendéglőben ebédlő családnak a pincér odanyújtja biztonságosan a megrendelt 10 db bécsi szeletet vagy 25 egységnyi miccset, hat-hat sört és két kosár kenyeret.
Egy közgazdasági példával világítanám meg a reánk szakadó változást. Miután az idén nem járhatunk nyilvános előadásokra, fogadásokra, tömegrendezvényekre, nem ülünk idegenekkel, vendégekkel lehelettávolságra egymástól, kerüljük az utcai ismerőscsókolgatást, bátran eszünk hagymát, sokkal merészebb mennyiségben fogy a fokhagyma. (Ámbátor Ceci néni azt müllerkedte, hogy nem véd a vírustól.) Ebből kifolyólag a piaci árusok és főleg a hagymalatifundiumok tulajdonosai, az őstermelők az ősködből őssejtéssel azt gondolják, hogy menő dolog a hagyma és a fokhagyma, piszokul jól fogyott 2020-ban, a következő évben – a kereslet–kínálat egyensúlyban tartásától vezérelve – többet vetnek, veteményeznek, ültetnek, dugványoznak, metszenek, jarovizálnak, tárcsáznak, egyelnek (a nem megfelelő munkafázis törlendő), aztán – mert a társasági alkalmak mégiscsak visszatérnek, igaz, más konstellációkban és összerendeződésben, az emberek egymáshoz közelednek a rendelt elhidegülés ellenére is – nyakukon marad a hagymatermés fele-egésze. A fokhagymáról nem is fokozva.
