2024. november 25., Monday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Az új év mindig az elengedésről is szól vagy szólhatna. A kötött sapkás, idős asszonynak idén sem sikerült ezt meglépnie, bár lehet, hogy nem is nagyon akarta rászánni magát. Talán a tükör, amit ezek közé a sorok közé próbáltam elrejteni, a segítségére lesz abban, hogy a régmúlt idők árnyéka nélkül lássa önmagát és az életet.

– A húgom mindig olyan volt nekem, mintha a lányom lett volna – kezdett bele a történetbe, amit már régóta készült megosztani velem. – Nyolc év korkülönbség volt köztünk, a „Kicsi” későn érkezett, nem számítottak rá a szüleink. Hogy is mondjam, hát nem tapsoltak örömükben, amikor kiderült, hogy gyarapodik a család. Anyuék amúgy sem voltak azok az igazán szív-lélek emberek, de talán a sok nehézség, nélkülözés is megkeményítette őket, ezért is mérték olyan szűkmarkúan a szeretetet. Apu egész nap dolgozott, anyám a háztartást vezette, közben sokat betegeskedett, így nem is volt kérdés, hogy legtöbbször én viselem gondját a kishúgomnak. Ez számomra a világ legtermészetesebb dolga volt, el is dicsekedtem mindenkinek, hogy ezt a kislányt nekem hozta a „gólya”. Alig töltöttem be a huszadik életévemet, a húgom pedig a tizenkettőt, amikor a szüleink maguk mögött hagyták a földi világot: először édesanyánk, néhány hónap múlva apu távozott. Közgazdasági egyetemre szerettem volna menni akkoriban, de amikor a „Kicsivel” kettesben maradtunk, lemondtam a továbbtanulásról, és munkát kerestem. Hamarosan fel is vettek egy vendéglőbe pincérlánynak. Ez volt életem legnehezebb és legszebb időszaka. 

– Mi volt benne olyan szép? – szóltam közbe „jó” szokásomhoz híven. 

– Az, amikor esténként, munkából hazajövet terített asztallal várt a kishúgom, együtt megvacsoráztunk, aztán felmondta nekem a másnapi leckéket, vagy egyszerűen csak beszélgettünk egy jót. Ezeknek az együttléteknek a varázsát senki más nem érthette, csak mi ketten. Mondogatták is az ismerős „jóakaróim”, hogy vágjam már el a „köldökzsinórt”, kezdjem el élni a saját életem, keressek magamnak egy férfit, és hagyjam a látványosan kamaszodó testvéremet is felnőni. Én azonban úgy éreztem, hogy folyamatosan kárpótolnom kell őt a szüleink ridegsége miatt, ugyanakkor nekem is szükségem volt arra a ragaszkodó szeretetre, amit nap mint nap kaptam tőle. Azt hittem, ez az édeni állapot örökké tart.

– Mi vetett véget neki?

– Nem mi, hanem ki – nézett rám komoran beszélgetőtársam. – Egy, a húgomnál tíz évvel idősebb férfi, aki egyik pillanatról a másikra csavarta el a fejét. Az utcán ismerkedtek meg, az illető egyszerűen leszólította a testvéremet a buszmegállóban. Addig nem volt fiúkkal dolga, így nem csoda, hogy a váratlan találkozás kibillentette az egyensúlyából. Ez volt az első olyan történés az életében, amit csak utólag osztott meg velem. Tudta, hogy félteni fogom az idegentől, ezért sem beszélt róla sokáig, én pedig ez idő alatt csak találgattam, hogy mitől zárult be előttem az én nyílt szívű, korábban órákon át „csivitelő” testvérem. Húsvét hétfőjén szembesültem az új helyzettel, amikor a gavallér tiszteletét tette nálunk. Az első pillanattól éreztem, hogy nem vagyok szimpatikus neki, pedig igyekeztem a kedvében járni, mindegyre kínálgattam kaláccsal, süteménnyel, de érzékelhető volt, hogy a terhére van a jelenlétem. Ettől kezdve egyre többször töltöttem egyedül az estéket, a húgom ugyanis egészen belebolondult az udvarlójába, és minden alkalmat megragadott, hogy vele legyen. Rettenetesen megszenvedtem a távollétét, és ez az addig ismeretlen helyzet egy csomó negatív energiát szabadított fel bennem. Állandó feszültségben éltem, és tehetetlen dühömet a testvéremen töltöttem ki. Folyton piszkáltam, kötődtem vele, ő pedig egyre nehezebben bírta a viselkedésemet. Egy esti veszekedés után aztán összepakolt, és a szerelméhez költözött. Ez a fordulat végérvényesen rányomta bélyegét a kettőnk viszonyára. Egy ideig abban reménykedtem, hogy a testvérem egyszer csak magához tér az illúzióból, és hazajön hozzám, de erre sohasem került sor. Bevallom, apró cafatokra téptem az esküvői meghívót, amit az ifjú pár postán küldött, mert nem merték vagy nem akarták személyesen a kezembe adni. Számomra ez a távolságtartó gesztus volt az utolsó csepp a pohárban. Ezután évtizedekig nem közeledtem a húgomhoz. Közben én is férjhez mentem, megözvegyültem, megvénültem. 

– Nem esett nehezére ennyi ideig tartani a haragot? – szólaltam meg újra.

– Idővel mintha megcsontosodott volna bennem a sérelem emléke, képtelen voltam megbocsátani. A koronavírus-járvány elején jött a fordulat, amikor egy közös ismerősünktől megtudtam, hogy a húgom nagyon beteg. A hír egy pillanat alatt megtörte az ellenállásomat. Összeszedtem minden erőmet, és életemben először és utoljára becsengettem hozzájuk, a sógorom azonban, arra hivatkozva, hogy kórokozókat vihetek be a lakásba, nem engedett be. Ezt követően már csak a temetőben találkoztunk újra. Uralkodnom kellett magamon, hogy miközben a lelkész a testvéremet búcsúztatta, ne ugorjak neki a férfinak, aki megfosztott a kibékülés lehetőségétől. Azóta sokszor végigpörgettem a fejemben az eseményeket, próbáltam meggyőzni magam, hogy a sógoromat a jó szándék vezette, a feleségét féltette, és nem a velem szembeni ellenszenvből cselekedett. Hívő embernek tartom magam, ezért is szeretnék megbocsátani, de be kell látnom, hogy ez egyszerűen nem megy nekem.

Beszélgetésünk végén az idős asszony határozott mozdulattal markolta meg botját, arra támaszkodva húzta fel magát a padról, aztán nehéz léptekkel indult a tömbházlakás felé, ahol nemsokára kezdődött a délutáni tévésorozat.

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató