Megalázva
Ballagás napja. Szemerkél az eső. Gyülekeznek a szülők a marosvásárhelyi Művészeti Líceum udvarán. Sokan 12 éve járunk ide, első osztálytól.
Ballagás napja. Szemerkél az eső. Gyülekeznek a szülők a marosvásárhelyi Művészeti Líceum udvarán. Sokan 12 éve járunk ide, első osztálytól. Várjuk a csengőszót, a megérdemelt, megszolgált utolsó csengőt. Megszólal. Semmi. Kis idő múlva látjuk a képzőművész osztályt kijönni a teremből. Gaudeamus… nem szól, nem hallszik elektronikusan sem. Aztán megmozdul a tömeg, és a hír terjed szájról szájra… A közeli „Armata” terembe megyünk. Az ajtók szűkek, a tömeg tódul, igyekszik. Bentről kifele tódulnak hangszerekkel a kisebb diákok, később megtudjuk, ők játszták bent a Gaudeamus igiturt. A tömeg a teremben megreked. Nem látunk semmit, nem hallunk semmit. A mikrofonba mondott szövegek halkak, nem érthetőek, a ballagók nem látszanak, a levegő fogy, a tömeg egyre érkezik. Idős nagymamák kétségbeesetten állnak, helyet csinálunk nekik, kikísérik, kísérjük őket. A helyzet értelmetlenségén elszomorodva elmennek. Nem az ő erőviszonyaikhoz mért ez az alkalom. Visszatülekedünk, dühöngünk, megosztjuk felháborodásunkat, aztán humorizálunk. A sminkek épen maradnak, mert a helyzet nem megható. A levegő fogy, és akkor átfut az emberen: túl sokan vagyunk ekkora térhez. Veszélyes… ki kell menni innen. Kint esőben állunk. Várjuk a végét, beszélgetnek. A szülők döhöngenek a szervezetlenségen, szaktanárok szorongatják virágaikat, ajándékaikat, várják a diákjaikat, és szégyenkeznek a helyzet miatt. Művészi emelkedettségnek nyoma sincs, sár, víz, eső, penészes, omladozó falak… Kisebb diákok méltatlankodnak: „nem ezt érdemelték”. Az előre jutott szülők fotóznak, így másnap a Facebook megmutatja a kint rekedteknek is, hogy is zajlott.
Sokan tenni akarnak, tennénk, de mit? Írjunk a tanfelügyelőnek, hogy kivizsgálják a helyzetet? Mert felelőtlenül zsúfolnak össze embereket, fiatalokat, tinédzsereket ismét, törvénytelenül. Nem tanulunk a tragédiákból. Jelentsük a tűzoltóságon? Van, aki tenne, van, aki fél, hogy bosszút áll a vezetőség a még oda járó gyereken?
Ami történt, az sajnos tanít. Viselkedésünk tanít. A hallgatás, a vélemény elhallgatása félelem címén jogtalan, mert ezt nem szabad a gyerekeknek, későbbi generációknak továbbadni. Ki kell mondani. Nem szabad megtenni ezt 18 -19 éves lendületes fiatalokkal, és olyan szülőkkel sem, akiktől állandóan anyagi támogatást várt és sokszor kapott az iskola, osztályfestés, penészes plafon elfedése, beomló amfiteatrum plafonja, málló vakolat kijavítása stb. stb. végett.
A gyerekeink sokat tanultak itt. Például megtanulták megszervezni saját művészi tevékenységük helyszínét. A most ballagó XII. osztály olyan gólyabált szervezett, ahol a műsor színvonalas volt, a szülők és tanárok civilizáltan ültek. A XI. osztály szervezte szalagavató ünnepség válasz volt erre. Igényes volt, civilizált, ötletes, megható… Köszönjük a XI. osztályoknak, ezzel az emlékkel maradunk.
Tényleg ekkora gond a szervezés egy ilyen hagyományú művészeti líceumban? Itt 1975-ben végigballagtak a főtéren a Kultúrpalotáig, Gaudeamust énekelve. Ezeknek a diákoknak a Kultúrpalota a második otthonuk első osztálytól, most is kiskoncert követte a ballagási káoszt. A gazdasági líceum a Kultúrpalotában szervezte a ballagóünnepélyét. Nekik nem volt lehetetlen?
Nagy lecke ez a diákoknak. Megint megtanultak egy fontos dolgot. Mosolyogva, lendületesen továbblépni, ha megalázzák őket.
Ha így is ilyen erő van bennük, ennyi humor a 12 év után is, mi lenne, ha önbizalmat és megbecsülést tehetnének a batyujukba? Vajon nem lennénk eredményesebbek mint multikulturális régió? Marosvásárhely… vagy egyszerűen csak itt élő emberek, szülők, tanárok, románok, magyarok egyaránt. Büszke, nem megalázott helyzetből indulni, örülni lendületes felnőtt gyerekeinknek… Meg Lőrinczi Rozália
