Vadasdon e sorok íróját is meglátogatták a medvék, pontosabban egy anyamedve és két bocs, hogy megélhetést biztosító élelmet, azaz élő állatot, mezőgazdasági terményt vagy mézet szerezzenek maguknak.
Előbb a kert végében felállított méhkaptárak feldöntésére és kifosztására készült fel a „csapat”, de erről hamar lemondtak, mert megérezték: villanypásztor védi, amitől köztudomásúlag óvakodnak a vadak, így csak szépen elsétáltak a huzallal körbevett méhkaptárak mellett.
Persze, ezzel nem elégedtek meg, s egy 2,5 mm vastag drótháló fölött beszöktek a zöldségeskertbe, ahonnan már nem volt nehéz a libaól közelébe férkőzni. Itt – valószínű a fölvert libák gágogásától „biztatva” – a vastag cserefa deszkára felfogott, sűrű szövésű dróthálót letépve, szétszaggatva könnyen bejutottak az anyaludakhoz. Miután mindhárman jóllaktak, vagy úgy is mondhatom, megmocskolták a ludak tetemét, új célpontot néztek ki: a szárnyasok ketrecét. Ez szintén körbe van véve vastag dróthálóval és lemezfedele van, hogy ragadozó ne férkőzzön a nappalra szabadon engedett tyúkok közelébe. A bejárati deszkaajtó melletti hálót tépte le a medve, a körmével lekaparászta, hogy mihamarabb elemózsiához jusson. Ez sikerült is, egy egész ketrec tyúkot és kakast ölt meg, amiből a kint maradt bocsoknak is jutott. (Korábban magyarázták, akik látták, hogy ilyenkor az anyamedvének gondja van a fiaira is: a megölt állat tetemét a szó szoros értelmében kihajítja az ételre várakozó bocsoknak.)
A ketrec előtti térség és környéke tele volt megölt, illetve félig megevett, összemarcangolt tyúk- és libatetemekkel.
Reggel, amikor a havadi körzeti vadőr és a községi rendőrparancsnok helyszínelést végzett, azt mondták: Havad községben gyakori a hasonló vadkár, nem ez az első, valószínű nem is az utolsó eset... A rendőrparancsnok azt mondta: neki a helyi polgármesteri hivatalhoz és a megyei vadásztársasághoz kell jelentést tennie, ezért nagyon aprólékosan helyszínelt, jegyzetelt, fényképeket készített, amiért minden tiszteletem megérdemli. Csak pár tyúk menekült meg, amelyek a nagy öldöklésben valahogy behúzódtak a ketrec alá, s egy törött szárnyú liba, amelyen minden bizonnyal mancsait „pihentette” a dúvad.
Megvolt tehát a nem várt, húsvét hajnali medvelátogatás (máskor hajnalozó fiatalok szokták felverni a falu csendjét, de a vírus ebbe is beleszólt), s most minden este azzal térünk nyugovóra: vajon mikor tér(nek) vissza, hogy azzal is elbánjanak, amit itt hagytak? Mert a ragadozó olyan, mint a kétlábú vétkes: előbb-utóbb visszatér a tett helyszínére.
Holnap-holnapután az idei új terményben, kukoricaföldeken, vetett takarmányterületeken, zöldségesben, búzaföldeken tesznek kárt, s mi, akik ezen a tájon vertünk gyökeret, itt élünk, le kell nyelnünk ezt is.
Nem tudom, hogy az érvényben lévő törvények értelmében fogunk-e kárpótlást kapni vagy sem (azt mondják, ez akár évekig elhúzódhat), ettől eltekintve megkérdem: ezek a vadak (s még amelyek születnek) kié? Az enyéim vagy a román államéi? Ha a román államéi, akkor miért nekem kell „gondoskodnom” a faj fennmaradásáról, az ellátásukról, az életterükről, a biodiverzitásukról, a szaporodásuk védettségéről? Ha ezek a vadállatok a román állam tulajdonát képezik, miért nekem, földadófizetőnek kell a határban kerítést építenem mezőgazdasági területeim köré, vasrudakkal, hálóval körbevenni a disznóólat, a juhakolt, a szárnyasok ketrecét stb., hogy a más állataitól megvédjem a saját tulajdonomat?
A népi jogszokás s a világ bármely jogi akadémiájának törvénykezése szerint aki kárt okozott, annak kell gondoskodnia arról, hogy fizessen. S még valami: azt mondják, hogy az állatelhullást valamelyest pótolják, de a szétvert épületekért, kerítésekért, letépett villanypásztorokért semmit sem adnak, az a gazdáé...
Gyakran olvassuk a hazai sajtóban, hogy egy nagyvad elejtéséért (medve, dámszarvas) 40.000 eurós értéket számolnak fel, és ugyanennyit „hoznak ki”, ha önvédelemből kényszerülnek az állat megsemmisítésére, mert ha nem ölik meg, ő végez az áldozatával. Ehhez, ha gyenge lábon áll a jogi védelem, még börtön is járhat. A hivatalos felmérések azt is tudni vélik, hogy Európában a legnagyobb medvepopulációval Románia rendelkezik. Ez igen, erre büszkék lehetünk! De arra nem, hogy nem tudunk észszerű, jól kigondolt, tudományos vadgazdálkodást folytatni, hogy csak annyi egyed legyen egy-egy faj keretében, amennyit el tudnak tartani erdeink, mezeink, hegyeink, anélkül, hogy az ember biztonságát veszélyeztetnék.
Vagy ebben az országban a vadállatnak már nagyobb a becsülete, mint az embernek?
Ez tehát a „normális” Románia?
