Szakértők és politikusok is a kisebbségvédelemben elért áttörésnek értékelték az Európa Tanács parlamenti közgyűlése által múlt héten elfogadott határozatot, amely az őshonos nemzeti kisebbségek védelmének érdekében területi önkormányzati megoldások bevezetésére sarkallja a tagállamokat.
Szakértők és politikusok is a kisebbségvédelemben elért áttörésnek értékelték az Európa Tanács parlamenti közgyűlése által múlt héten elfogadott határozatot, amely az őshonos nemzeti kisebbségek védelmének érdekében területi önkormányzati megoldások bevezetésére sarkallja a tagállamokat. Valóban nagy előrelépés, ha végre egy ilyen fórum is nyíltan kimondja, hogy a kisebbségi sorban élő őshonos nemzeti közösségeket megilleti az önrendelkezés.
Bökkenő annyi van a dologban, hogy ez a magyar kereszténydemokrata kezdeményezésen alapuló határozat és ajánlás nem bír kötelező jogi erővel. Ez magyarul azt jelenti, hogy az emberi jogok tiszteletben tartása mellett csak szóban elkötelezett kormányok, államok továbbra is ugyanúgy tehetik a semmit e téren, mint az utóbbi közel száz esztendőben a mindenkori román kormányzatok. Persze, a politikai szélkakasuk, az helyén van, a nemsokára partra kerülő kalóz, új legénysége és más válogatott alföldi gyászvitézek is sebzett vadként hördültek fel ennek kapcsán a napokban. A kormánypártiak csak azért nem, mert a magyar kártya a két évvel ezelőtti hatalomátvételkor volt nyerő, ma konjunkturális okok miatt nem az.
Pontosan a román politikumban a pártállástól független, magyarellenességre való konszenzushajlam láttán világos, hogy az erdélyi magyar autonómiakövetelések terén nem sok gyakorlati előrelépésre számíthatunk az említett ajánlás nyomán. Amikor például a marosvásárhelyi önkormányzatban bekövetkezett változások nyomán nem kezdő politikus is képtelen feldolgozni, hogy a közéleti játékszabályoknak része lehet az egyezségek megkötése és akár felbontása is, ha a szereplők vagy az általuk képviselt választók érdekei ezt kívánják, és veszteni nem tudva, vadul csapkodja a magyar kártyát játékasztalán – és hasonló példákkal még élhetnénk –, akkor világos, hogy a többségi politikai paletta szereplői nem nőttek még fel arra az érettségi szintre, hogy a kisebbségi jogok kérdéskörét érdemben kezelni tudják. Itt legfeljebb a kötelező letudnivalók tessék-lássék módon való fércelgetéséig ér a tudomány, ezért az áttörésnek valamely úton úgy kellene folytatódnia, hogy a kisebbségi jogokat az uniós tagállamok olyan törvényben legyenek kötelesek szavatolni, amelynek alkalmazását felsőbb szintről tartják szemmel. Gazdasági térről tengernyi ilyen szabállyal lehetne példálózni. Szerencsénkre nemcsak mi álmodunk önrendelkezésről, hanem a vén kontinens számos kisebbségi sorban élő nemzeti közössége is, ezért az ügy nem reménytelen. De nem is lesz könnyű azt a mérföldkövet a kisebbségi jogok szélesítésének irányába továbbgördíteni. A hamarosan sorra kerülő európai parlamenti választások nyomán megsejthetünk erről egyet s mást a következő fél évtizedre vonatkozólag.
