Születésnapi beszélgetés Zágoni Olga ifjúsági íróval, újságíróval
– Kedves Olga, úgy tudom, hogy először a színire készült…
– Valóban. Ez családi örökség. Két nagybátyám, Perényi János és Perényi László színész volt. Nagyon szerettem a verseket. Leánykori nevem Predics volt, édesapám Szászrégenből származott. Amikor középiskolás voltam, színjátszó körre jártam Kolozsváron; Horváth Béla és Bisztray Mária vezette a kört. Gondoltam egyet, és felvételiztem a színire. Akkor még itt volt a színiakadémia, később költözött át Marosvásárhelyre.
Kovács György volt a felvételiztetőbizottság elnöke. Ez ’67-ben történt. Azt mondta Kovács György: „Jó, de jöjjön jövőre is…” Nem vártam meg a következő évet, elmentem a BB egyetemre, a magyar nyelv és irodalom szakra. Első nekifutásra bejutottam: 15 helyre voltunk százan. Akkor még létezett ez a szak, azután megszűnt, pontosabban: társították nyelvekkel. A versmondásról sosem mondtam le, s később az egyetemen első díjat nyertem.
– Kire emlékszik a tanárai közül?
– Kedvenc tanárom volt Antal Árpád, aki a Székelyföldről származott. Ő a leadott anyag mellé még az író egyéniségéről és személyiségéről is mesélt.
– Hová került, amikor végzett?
– Nagyon zűrös idők voltak; sokakat helyeztek ki Moldvába, csángó vidékre. De én nem mentem, mert felmentett voltam. Akkor a Kolozsvári Rádiónál dolgozott Csép Sándor, aki elvitt riportokat készíteni, s végül kijárta, hogy rendes alkalmazott legyek. Mikor Sanyit (Csép Sándor – szerk. megj.) felvitték a bukaresti tévé magyar adásához, megbeszélte Bodor Pállal, a főszerkesztővel, hogy engem is vigyen oda. Így kerültem Bukarestbe.
– Ez hogy történt? Kolozsváron lakott, és Erdélyből tudósította a magyar adást?
– Így van. De gyakran utaztam a fővárosba, mert a felvett anyagot meg kellett vágni, előkészíteni; mindenki felelt a saját anyagáért, ami adásba ment. Egy évet dolgoztam a magyar adásnál. Aztán visszakerültem Kolozsvárra, s 1980-ig a helyi rádió magyar adásának gyermekműsorát szerkesztettem.
– Önnek Zágoni Attila volt a férje, aki befutott, sikeres íróként, több humorkötet szerzőjeként dolgozott magyar lapoknál. Hogyan emlékszik rá?
– Attila 1945-ben született Kovásznán, szülővárosában érettségizett 1964-ben. A BBTE bölcsészkarán magyar nyelv- és irodalom szakos tanári oklevelet szerzett 1968-ban. Egy évig tanított Papolcon – ez egy Zágon melletti kis falu. 1969-70 között az Előre szerkesztője volt. 1970 őszétől haláláig (1989) a Falvak Dolgozó Népének volt a riportere, járta az országot. Közben megjelent néhány kötete, amelyek mind sikerkönyvek lettek: Jégbe hűtött szerencse (humoreszkek, Forrás, 1978); Kötések, sodrásban (szociográ-
Attila ötödéves volt. Mindenképp Kolozsváron akart maradni, és ez a házasság lehetővé tette, hogy így legyen. Ti. neki nem volt kolozsvári személyije, de nekem igen, mert én itt születtem. Akkor nagyon rámentek arra, hogy zárt városba csak akkor helyeztek ki, ha ottani állandó lakhellyel rendelkeztél, különben csak vidéki kisvárost vagy falut választhattál. Ez volt a Ceauşescu-rezsim egyik nagy „fegyverténye” a kisebbségek ellen... Visszatérve Attilához, ő paródiát, humoreszket írt, amit nagyon szerettek az olvasók, s én is megpróbáltam mesét írni a gyerekeknek. És ez bejött.
– Először kinek mutatta meg?
– Elvittem a Napsugárhoz, ahol Fodor Sándor és Kányádi Sándor fogadott. Biztattak. Többek közt Bálint Tibor is. Azt mondta: Írjon, mert maga tud írni! 1985-ben Fodor Sándor javasolta kiadásra – most is őrzöm az ajánló szöveget – A fáról lepotyogni tilos! című gyermekmeséket. Rá egy évre meg is jelent a Creangă kiadónál Árkossy István rajzaival. Árkossy az ősszel kapott Kriterion-koszorút; engem is meghívtak az ünnepségre, de nem tudtam elmenni.
– Kik dolgoztak a Napsugárnál azokban az években?
– El merem mondani, hogy a legjobb szerkesztőség volt Kolozsváron, de talán Erdélyben is. Ott volt Fodor, Kányádi, Bálint Tibor, Tamás Mária, Soó Zöld Margit és mások.
– A minap került a kezembe egy megsárgult Utunk lapszám a ’80-as évekből, amelyben Fodor Sándor ismerteti a fenti kötetet. Ő egy bizonyos párhuzamot vont Hervay Gizella Kobak könyve és az ön könyve között…
– Valóban érdekes, ahogyan Fodor Sándor látta a párhuzamosságot. Ő ezt írta: „Amolyan hétköznapi tündérvilág tűnik elénk a kis ember monológjaiból, telidesteli maszatos kis tündérekkel, akik nem is tudják magukról, hogy valójában azok, sőt a gyermekolvasó se veszi észre. Csak mi, felnőttek, az írónő jóvoltából. Ilyenszerű tündérvilágot legutóbb a Kobak-könyvekben csodálhattunk meg.”
– Mikor került a hazai magyar nők lapjához, a Dolgozó Nőhöz, amelynek szintén Kolozsváron volt a szerkesztősége?
– 1982-ben. Volt egy üres állás a lapnál, s átmentem. Akkor született a kisebbik fiam, Bálint, s a két gyereket fel kellett nevelni. A rendszerváltásig úgy működött mint Dolgozó Nő, majd Családi Tükörként szerepelt 1992-ig, amikor megszűnt. Állás nélkül maradtam, s elmentem Tőkés Elek Kolozs megyei magyar szakos tanfelügyelőhöz, ha tud, segítsen, mert magyar szakot végeztem. És segített. Több kolozsvári iskolában tanítottam magyar nyelvet. Következett egy kis szünet, betegnyugdíj, s végül Csucsára kerültem. Oda jártam két évig, hogy legyenek meg a nyugdíjéveim, de szerencsés voltam, mert autóval vittek és hoztak. Mikor elértem a rendes nyugdíjkorhatárt, többet nem jártam, kértem a nyugdíjaztatást. Azt hiszem, ez 2000-ben volt...
– Milyen volt Ady szellemisége az ottani magyar gyerekek tudatában?
– Hogy mennyire élt ez a szellemiség, nem tudom, de amikor kimentem, első órán azt mondtam: gyerekek, azért jöttem ide, hogy szeressétek és tanuljátok a magyar nyelvet. És ezt betartották.
– 1986-ban jelent meg az első kötete, erről már szót ejtettünk, de beszéljünk a másodikról is, a Kajtikóról.
– A Kajtikó, a derék sárkányfiú című kötetet 2018-ban adta ki a Koinónia, de valójában sokkal korábban, már az 1980-as években íródott. 1983-ban be volt mutatva a gyerekeknek az Echinox Klub termében és a bábszínházban. Most is őrzöm a plakátot. Pazar szereposztása volt: Balló Zoltán, Balló Zsuzsa, Koblicska Kálmán. Kovács Ildikó volt a bábrendező, akit, ha megkértem, mindig segített. A meséket folytatásokban közölte Orbán Ferenc, az Igazság szerkesztője. Annyira bízott bennem, hogy amikor bevittem a kézzel írt szöveget, át sem olvasta, máris szólt a gépírónőnek, hogy pötyögtesse be, mert kell a következő lapszámba... Mindig szerdán hozták folytatásokban ezeket a gyerektörténeteket. Alig várták a gyerekek, hogy kézbe vegyék a szerdai lapszámot, és megtudják, hogyan alakul a mese fonala.
– Van valamilyen emléke ezzel kapcsolatosan?
– Igen. Egyszer mentem az utcán, s jött velem szembe egy apuka a kisgyerekével. Valószínű, hogy mondhatott valamit az apuka: nézd, ez a néni írja a történeteket Kajtikóval, mert amikor közelebb jöttek, a gyerek bátran elém állt, s rám kérdezett: és Kajtikó most mit csinál? Meglepődve válaszoltam: hallgasd meg szerdán a rádiót, mert én is onnan tudom meg.
– Tudomásom szerint a ’70-’80-as években, akik a sajtóban dolgoztak, el kellett végezzenek egy szakmai továbbképzést a bukaresti Ştefan Gheorghiu újságíró-akadémián…
– Én is voltam. Tulajdonképpen Attilát küldték, mert ő a Falvak Dolgozó Népénél dolgozott. Akkor mondta a „nagyfőnök” felesége, hogy minden újságíró el kell végezze a Ştefan Gheorghiut. Azt mondtam, hogy akkor én is megyek, együtt lehúzunk egy évet, s hazajövünk.
– Hogyan emlékszik erre?
– Nem nagyon tolakodtak az emberek, mert komoly vizsgák voltak. Ha nem voltál felkészülve, nem jutottál be. Egy szép tömbházlakásban voltunk elszállásolva, szemben a pártegyetemmel. Lejárt az év, és hazajöttünk. Sok jó barátság szövődött abban az évben, nekem Dorina Frâncu volt az egyik legjobb barátnőm. Egyszer rosszul lettem, s ő elvitt az autójával egy nagyon jó orvoshoz, akivel korábban interjút készített. Talán neki köszönhetem, hogy most is élek...
– Visszatérve a meséhez: milyen érzés, hogy a fia, Zágoni Balázs egyetemi tanár is írt mesét, és némelyiknek az ön unokája a főszereplője?
– Fantasztikus. Ennél többet elképzelni sem tudok. Tehát nemcsak hogy megírtam, amit megírtam, de hogy a fiam folytatja is... Ő 15 gyermek és ifjúsági könyv szerzője, Hubby- és Erdélyi Magyar Kortárs Kultúra díjas. A másik fiam, Bálint dokumentumfilm-rendező és némafilmszakértő.
Féltve őrzött köteteit, színházi plakátokat, régi újságkivágásokat és családi fényképeket vett elő Zágoni Olga kolozsvári lakásán, a Haşdeu utcában, s szépen beszélt családjáról, amely gyakran felkeresi az idős édesanyát. Utóbb megjelent, Csillagösvényen című interjúkötetemből vittem neki egy példányt, s megajándékozott ő is a Kajtikóval. Elmondta, hogy szeretné kötetben látni a többi mesét is, amelyek elhangzottak a rádióban, megjelentek a magyar lapok hasábjain. Ehhez kívánok kitartást és jó egészséget!
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
