A Marseillaise magyar fordítójára

emlékezünk ebben az évben: Verseghy Ferenc (1757. április 3. – 1822. december 15.) a magyar felvilágosodás, majd a nemzeti ébredés és a hazafiság egyik első alakja volt, lírai és elbeszélő költő, nyelvész, zeneértő, sőt zeneszerző, kiváló énekes is, az első névvel is ismert hárfaművészünk...

Verseghy Ferenc 260 éve, 1757-ben született Szolnokon, édesapja korai halála után édesanyja a német ajkú Pestre, a jó nevű piarista gimnáziumba íratta, majd Egerbe költöztek, ahol a 14 éves fiú a jezsuita gimnáziumban végzett. Tanulmányait az egri papi szemináriumban folytatta, majd Budára költözött, s a királyi palotában székelő egyetemre iratkozott, itt összebarátkozott Ányos Pállal, találkozott Bessenyei Györggyel, Virág Benedekkel, Révai Miklóssal... Pálos szerzetes lett, Nagyszombatra, a pálos főiskolára küldték, de nemsokára visszahívták a budai egyetemre, ahol továbbtanult, s maga is oktatta fiatalabb iskolatársait. A filozófia doktorává, majd a teológia borostyánosává avatták. Pozsonyban, majd Pesten rendi szerzetesként szónokolt, az akkor még német ajkú hívőit a templomban igyekezett magyar szóra szoktatni. A szerzetesrend eltörlésekor tábori lelkész lett, egészsége megromlott, leszerelték, ekkor érett igazi költővé. Verseiben egy ritka hang szólalt meg: a rokokóé. Ez a stílus a barokk végső, könnyeddé és játékossá kecsesedett változata, stilisztikailag nem volt idegen a haladó íróktól, de megvalósítani a költészetben először Verseghynek sikerült. 

Nagy tetszést is aratott széles körökben, hírneves író lett.

Talán legtöbbet idézett műve Az igazi Bölcs című epigramma, melyhez szintén írt zenét: 

„Nézd a’ búzakalászt, büszkén emelődik az égnek, 

 Még üres; és ha megért, földre konyíttya fejét.

Kérkedik éretlen kincsével az oskola gyermek, 

 Még a tellyes eszű Bölcs megalázza magát.

 Kazinczy Ferenc is elismerőleg nyilatkozott néhány művéről.

„Új tsudákat adsz előnkbe/ A’midőn etsetre kelsz, 

’S a’ Világnak alkotását/ Versegim! Le-képezed… […]

Tsillagokkal el-boríttod/ A’nagy Égnek udvarít;

’S Nappal, Hólddal ékesítvén,/ E’ Világra fényt emelsz… […]

Tsak repülly tovább-is! a’míg/ Talpra nem fog állani

Mind az, a’mit ékes elméd/ El-tökélle végezni.

Néked addig a’ borostyánt/ Meg-kötendik Híveid;

És, ha majd le-szállsz közikbe,/ Homlokodra fel-teszik.”

(Baróti Szabó Dávid: Versegi társunkhoz, 1792)

Verseghy világnézete is radikalizálódik, a francia eszméktől átitatott költő részt vett a Budai Societas Euridotorum létrehozásában, ahová Szentjóbi Szabó László és sok más jakobinus járt. Nemeskürty István szerint Verseghy teremtette meg azt a dalformát, amit aztán nyomán Kisfaludy Károly, majd Petőfi tökéletesített, amit népdalnak is szeretünk nevezni (Örzsike, Klárikához). Ő a „legközéletibb” költő kortársai közül, Koppi Károlyhoz intézett versében programjukat is megfogalmazza: „... szomoru szükség, mely engemet arra / Kénytelenít..., hogy titkosb tollam ezentúl / Kellemetesb hasznot hozhasson az árva magyarnak... 

„Titkos tolla” oly vakmerőségre vetemedett, hogy magyarra fordítá a Marseillaise-t:

„Ébredj hazánknak bajnok népe/ Ragadd ki híres kardodat,

Nevednek esküdt ellensége/ Dühödve hozza láncodat… […]

 Fegyverre, bajnokok,/ Levente magzatok!

 Rontsunk, rontsunk/ E vérszomjúkra, / Szabdaljuk halmokra!”

Nemeskürty szerint Verseghyben már 1789 előtt ott készülődnek a Marszíliai Ének szavai: „A zsoldos martalékok nyája Ordítva habzik ellenünk…”, „Reszkess, lator tirannus pára, Jutalmad napja érkezik. Fejedre száll a vérnek árja Mely érted ingyen öntetik…” „Kedvelt szabadság istensége, Törd össze népünk láncait…”

E sorokért kapott Verseghy Ferenc láncot, előbb Kufstein (1795–96), majd Graz (1796–97) és Brünn (1797–1804) börtöncelláiban csaknem tíz évet töltött, mert felségsértés és hazaárulás vádjával halálra ítélték… Édesanyja kegyelmet kért a számára, de életét talán az mentette meg, hogy Martinovics Ignác kivégzése után az uralkodó nem akart még egy pap áldozatot.

A költőnek sem a testét, sem a lelkét nem törte meg a szenvedés, magyarul, németül és latinul disputált a nyelvészekkel, nyelvtani kézikönyveket szerkesztett. A jottista-ipszilonista nyelvi vitában a kiejtés szerinti írásmódot alkalmazta volna, s ma úgy látjuk, több igaza volt, mint ahogy kortársai megítélték.

Az idő közeledett a reformokhoz, és a fokozódó nemzettudat elismeréssel fordult azok felé, akik egy emberöltővel korábban elkezdték a küzdelmet a nemzeti nyelv jogaiért, gazdagításáért, szépítéséért. A hajdan gyanús papban, a Marseillaise fordítójában, az úttörő poétát, a tiszteletre méltó nyelvtudóst, a nemzetnevelőt, a börtönviselt magyar hazafit látták, s megbízták a latinul, görögül, héberül egyaránt jól tudó Verseghyt, hogy vesse egybe a Biblia magyar szövegét az eredetiekkel. Nagy terjedelmű, latin jelentése szép példája a szakszerű és lelkiismeretes fordításkritikának. 

A budai várhegy keleti oldalán fekvő házacskájában 195 éve, 1822. december 15-én hunyt el…

Emlékezzünk Rá egystrófányi versével, Nemeskürty István szerint akár Petőfi is írhatta volna ezt: „Legnagyobb kincs a szabadság!/ Vérrel szerzik azt a nemzetek.

Én is benned, szép szabadság,/ Véghetetlen kincset tisztelek.”

Málnási Ferenc